A balek család

A balek család

 

Lévay Szabina novellája következik A balek család. Az idő egy furcsa és megfoghatatlan tünemény. Múlásával begyógyulnak a sebek, megszépülnek az emlékek és neki köszönhetően még a rossz dolgokat is képesek vagyunk elfelejteni. Az életben előfordulnak olyan történések és találkozások, melyeket még ez a furcsa tünemény sem tud eltörölni. Jelentőségteljes pillanatok, melyek örökké az emlékezetünkbe vésték magukat. Számos ilyen esemény szerepel az én listámon is. Tudnám sorolni őket bőven, de volt egy kifejezetten emlékezetes találkozás, mely egy új korszakot nyitott meg az életemben és erre évekkel később döbbentem rá. Ennek főszereplője egy gyönyörű cirmos cica volt és egy balek család.  

 

Ha jól emlékszem, 1996 tavaszán történt, mikor a szokásos tavaszi szünetet töltöttük az érdi nyaralónkban. Persze, nem egy fényűző palotára kell gondolni. Akkoriban a nyaraló fogalma egy telket és rajta egy aprócska faházat jelentett, így ezekhez képest mégis fényűzésnek számított a mi kis Kádár-kockánk, melyben csak egy konyha és három szoba kapott helyet. Természetesen ebből is csak a konyhát és egy szobát tudtunk fűteni vaskályhával. A vizet a kútról hordtuk és az udvaron egy ásott WC emelte a színvonalat. A család mégis imádta azt a házat.

Gyerekként egy igazi kalandparknak számított az a hely, a padláson lakó titokzatos lénnyel, aminek csak a kaparászását hallottuk. Valamint az állandóan telepakolt udvarral, mely érdekesebbnél érdekesebb dolgokat rejtett édesapám gyűjtögető hajlamának köszönhetően. Egyszer a bátyámmal találtunk néhány préselt falapot, melyeket vártorony formára vágtak ki. Máig sem tudom, hogy honnét szerezte édesapám, de mi azonnal kitaláltuk mit kezdhetünk vele.

Mindketten építettünk egy erődöt és villámháborút rendeztünk, természetesen nehéz tüzérséggel, amihez lövedéket a földön heverő érett ringló szilva biztosította. Mire véget ért a háború, mindketten úgy néztünk ki, mint a csatakos disznók. Édesanyám természetesen nem díjazta az ötletünket és a ruháink azonnal a tűzben végezték. Így visszagondolva, most már tudom, miért vágták ki azt a ringlószilvafát. Igazi balek család.

Persze, azon a tavaszon nem kellett édesanyámnak ilyen problémákkal megküzdeni, főleg, hogy kivágatta a fát. Én egyedül játszottam kint a kertben, édesapám pedig szokása szerint a kertben lévő holmikat rendezte. A kerítés mellett fedeztem fel a jövevényt. A szomszéd kertjében ült a kerítés talapzatán és nem igazán foglalkozott velem. Büszkén és kicsit lenézően fordította el a fejét tőlem.

Cirmos-fehér bundáján megcsillant a tavaszi napsugár fénye. Még jobban kihúzta magát, miközben szólongattam és próbált úgy tenni, mint akit egyáltalán nem érdeklek. De így is meg tudtam nézni értelmesen csillogó smaragd szemét és esküdni mernék, hogy az orra alatt lévő cirmos pötty a franciaországi úrhölgyek szépségpöttyére hasonlított. Mint egy igazi grófnő, olyan fenségesen és magabiztossággal ült ott. Mint egy bölcs Buddha, kinek lelki nyugalmát még ez az alantas lény, – aki megjegyzem, én volnék – sem tudja kirángatni mély lelki nyugalmából. Miután nem tudtam az úrhölgy figyelmét felkelteni, azonnal apámhoz siettem, és nagy lelkesen elújságoltam neki, hogy találtam egy macskát. Visszagondolva ez elég abszurdnak hangzik, de a balek családban ez nem volt egyedülálló ötlet. Az a macska ott ücsörgött, a kertünk szélén. Nem volt nehéz megtalálni, inkább ő talált ránk, de akkor, körülbelül nyolc évesen meg voltam győződve róla, hogy azt a macskát csakis  én találhattam meg. 

Apám kíváncsian jött velem, hogy megnézze azt a teremtményt, ami ennyire felkeltette a lánya figyelmét. Közelebb értünk, a macska jól megnézte magának az új jövevényt, de nem tanúsított kifejezett érdeklődést apám felé sem. Miért is alacsonyodna le hozzánk? Továbbra is gőgösen elfordult és szinte már olyan érzésem támadt, hogy zavarjuk őkegyelmét.

Apám alaposan megnézte magának a macskát. Majd elkezdett hozzá beszélni, olyan földöntúli hangszínen, amit még a szoprán operaénekesek is megirigyeltek volna. Én csal elkerekedett szemekkel néztem, hogyan is tud az én jó édesapám kiadni ilyen hangokat: 

– Egyem-begyem putyóóóóóóka! Hát ki a legszebb cica a világon? Gyönyörűűűűűűségem! 

A macska szeme tágra nyílt, amint apám furcsa előadását és hangszínét figyelte. Végre ránézett! Mi futhatott végig a kis agyán? Utólag csak sejteni lehet, de akkor fogalmam sem volt róla, mi játszódhatott le azok mögött az értelmes szemek mögött. Csak annyit láttam, hogy pár pillanat múlva a macska válaszol neki, hosszú nyávogással.

– Éhes vagy? Igaz drááágaságom! Gyere velem! Van bent mindenféle finomság! Gyere éééédes kiscicám!

Apám megindult a bejárat felé, harsány, szinte fülsértő magasságokba emelve a hangját, így invitálva a macskát befelé a házba. A cica talán csak egy pillanatig habozott, majd lelkesen válaszolgatva nekirugaszkodott és egy jól irányzott ugrással már a kerítés tetején egyensúlyozott. Nyúlánk, ruganyos testének köszönhetően pillanatok alatt a túloldalon huppant le és vitorlázó farokkal, apámmal beszélgetve, mintha csak hazaérkezett volna egy hosszú útról, besétált apám után a házba. Én pedig tátott szájjal követtem őket, csodálva, édesapám milyen remekül bánik az állatokkal, bár a magas hangszínt inkább kihagytam volna. Ezzel kimerítettük a balek család fogalmát.

Édesanyám meglepetten pillantott a jövevényre és miután apám bemutatta az új macskánkat, nem igazán zavartatta magát. Ő is nagyon szerette az állatokat és mivel pár évvel azelőtt már volt egy macskánk, ezért nem állt távol tőlünk a macskatartás. Bár nagyon régen történt, egy emlékfoszlány megmaradt arról a macskáról. Egy éjfekete bundás jószág képét látom, aki imádta anyám lábujját harapdálni, de csak szeretetből. Legalább is nekem ezt mondták. 

Édesanyám azonnal elővett neki néhány finom falatot és így a macska elégedetten nézett körbe az aprócska házban. A bátyám is örömmel vette a cica érkezését és félbehagyva a házi feladatát egész délután együtt játszottunk. Este pedig édesapámhoz bújva, hangosan dorombolva nézték együtt a tévét. Boldog kis család voltunk, még ha balek család is…

Mi gyerekek nagyon örültünk a jövevénynek. Egy hétig boldog mámorban éltünk, és bár féltékenység mardosta a lelkünket, mivel a cica főleg édesapám kegyeit leste, azért mégis csak lett egy macskánk! Viszont az örömmámor hete letelt és egyre nagyobb nyomás nehezedett a lelkünkre. Közeledett a tavaszi szünet vége és mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent. Újra kezdődik az iskola és mi visszamegyünk Budapestre otthagyva a cicát, hiszen édesanyám hallani sem akart arról, hogy a pesti lakásba állatot vigyünk. Amúgy sem érezte volna jól magát a kerthez szokott állat a lakásba bezárva. A tavaszi szünet végétől csak hétvégéken látogattuk volna meg a házat, így a cica biztos nem maradt volna velünk. Elkóborol egy új balek családot keresve, akik állandó lakók Érden és nem „kétlakiak”. Ez teljesen elvette a kedvünket. Próbáltuk győzködni édesanyánkat, de ő hajthatatlan volt. Apám lazábban állt a témához, mivel közte és a macska között szerelem volt első látásra. Ő úgy gondolta, hogy majd az élet eldönti mi lesz. Nem is engedte, hogy a macskának nevet adjunk. Egyrészt azért, mert szerinte egy állatnak a jelleme alapján kell nevet adni, másrészről meg, nem biztos, hogy velünk marad. Minek kötődjünk még jobban hozzá?

Ezekkel a gondolatokkal indult meg a második hét és ezt a hangulatot megérezte a cica is. Neki pedig pontos elképzelése volt a jövőről, amiről nekünk semmi sejtésünk sem lehetett, mi voltunk a balek család.

Pár nappal a távozás előtt gyönyörű időre ébredtünk. Édesanyám szélesre kitárta a konyhaajtót, hogy a vastag, hideg falak közé bejöjjön egy kis meleg. A cica korán távozott, mi, gyerekek nem is találkoztunk vele. A nap szokásosan telt. Édesapám a kertben pakolt, a bátyám befejezte a tavaszi szünetre feladott olvasónapló írását, édesanyám meg élni sem hagyott, amíg nem gyakoroltam vele a hangos olvasást. Késő délután neki ültünk a vacsorának. Kint már sötétedett, de még valamicske meleg bejött, ezért továbbra is nyitva tartottuk az ajtót. Annyira elmélyedtünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük, hogy a cica visszatért, utána pedig távozott. Nemsokára újra besurrant az ajtón és ismét távozott. Mi csak a harmadik érkezését vettük észre. Anyám hangosan felkiáltott meglepetésében.

– Láttátok ti is? 

Meglepetten néztünk rá, mert mi semmit nem vettünk észre. Apám sem értette, mi ez az izgalom. Anyám otthagyta a vacsoráját és befelé sietett a szobába minden magyarázat nélkül. Csodálkozva követtük és elképzelésünk sem volt, hogy mi lephette meg ennyire. Mikor a szobába betoppantunk, láttuk, hogy a cica visszatért és magával teljesen megelégedve, büszkén fekszik apám ágyában. Szemeiben olyan káröröm csillant, amit előtte még állatnál nem láttam. Teljes magabiztossággal terült el és úgy nézett ránk, mintha csak azt mondaná: -Ezt megszívtátok! Nem vagytok más,

csak egy balek család!

Mintha nem lett volna egyedül. Mindannyian közelebb léptünk, hogy jobban megnézzük magunknak és majdnem elállt a lélegzetünk. Az ágyon négy macska feküdt. A cica három csöppség anyukája volt és nekik kereste a tökéletes és biztonságos otthont, mi pedig az áldozat szerepét töltöttük be, mi, a balek család. Jól kiismert minket és utána lépett. Hasonlított a helyzet ahhoz, amikor édesanyám a hentesnél jár. „Egy macskát kér? Négy lett! Maradhat?” 

Anyám tanácstalanul ránk nézett. Én és a bátyám örömujjongásunkat visszafojtva, összeszorított szájjal vártuk az ítéletet. Szinte fuldokoltunk. Persze, egy balek család… Láttuk anyám szemében a kétséget, egy macskáról volt szó, nem négyről! De végül nem szólt semmit. Némán apámra hagyta a döntést és tanácstalanul ránézett. Ő volt a döntő bíró. 

Apám kiguvadt szemekkel tekintett le az áruló lényre. Na tessék, mi vagyunk a balek család. Olyan szépen elhúzta előttünk a mézesmadzagot. Tőrbe csalt minket! Eljátszotta a szépet és a jót, miközben megfigyelt és ítélkezett. Szinte minden az arcára volt írva. Mi, gyerekek ijedten pillantottunk egymásra. A helyzet nem sok jót ígért és csak reménykedhettünk, hogy nem dobja ki ezeket a kis angyalokat a hideg éjszakába. Hosszú másodpercek kellettek, mire apám eljutott odáig, hogy kimondja a szíve legnagyobb fájdalmát.

– De miért az én ágyamba? – Dördült el a kérdés, mi hárman pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Anyám mosolyogva indult vissza a konyhába eltakarítani a vacsora romjait, addig apám nekilátott kuckót építeni a kiscicáknak. Én és a bátyám kíváncsian figyeltük, amint megkezdődik az állóháború. A macskának nem nagyon tetszett, hogy kiszemelt fészkét megzavarták. Apám lepakolta a csöppségeket, a macska pedig visszavitte az ágyba. Talán órák teltek el így, de gondolom sejtitek mi lett a vége. Nem apám győzött… Ilyen volt a balek család…

 

Lévay Szabina

Kép forrása: Pixabay

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: