A fülke

A fülke

A szél belekapott a hajába, az esőcseppek finom buborékként pukkantak ki az aszfalton, őt meg csak vitte a lába előre. Felnézett a templom óratornyára és keserűen vette tudomásul, hogy el fog késni. Az utolsó öt métert futva tette meg. Amikor odaért, szinte sírva állapította meg, megelőzték. Le-föl sétált, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, nem érzékelte, hogy a hajából a szemébe csorog az esővel együtt a hajzselé és a cipője tocsog a vízben. Ahogy az alak kilépett, nem tudta magát türtőztetni, szinte kitépte kezéből a kilincset és bepréselte magát a szűk, nehéz levegővel teli fülkébe.

Leakasztotta az agyonizzadt, ragacsos kagylót, most eszébe sem jutott megtörölgetni, ahogy pedig azóta tette, mióta megismerkedtek. Ma nem ez volt a fontos, nem törődött vele. Kapkodva tárcsázott. Többször neki futott, mert elrontotta a számot. Aztán egy férfi szólt bele, hamar kiderült, téves. Néhány mély levegővétel után észrevette, hogy odakint toporogva más is a fülkére vár, de ő nem akart eredmény nélkül kijönni. Újra tárcsázott, most már higgadtan. Aztán számolt. Szépen lassan. Egy, kettő, három… tíz. Ez volt a jel. Ha a másik ott volt a saját fülkéjében, akkor néhány másodpercen belül az ő készülékének meg kellett volna csörrennie. Várt és fülelt. A készülék süket maradt. A fülke élettelen volt és halott. Pont, mint az ő lelke. Odakint dörömböltek, de nem akarta átadni a helyét. Attól félt, akkor meghal. Ha most kimegy, és nem beszélheti meg a másikkal, amire rájött, akkor meghal. Összeesik, infarktust kap, a szíve össze-vissza kalapált. Eltelt vagy negyedóra. A kint várakozó személy rég tovatűnt, ő pedig egyre feszültebben szívta a cigarettáját, úgy, hogy a telefonfülke ajtaját egy pillanatra sem engedte ki a kezéből. Hogy az tartotta-e életben vagy a közlendője, maga sem tudta. Szépen lassan rásötétedett. Közeledett egy újabb óra, egy újabb olyan óra, amikor talán tudnak beszélni. A megadott időpontban újra tárcsázott. Egy, kettő, három… tíz. Nagyon akarta, hogy felvegyék, fel sem tűnt neki, hogy ujjai fehérré váltak a szorítástól. A vonal most is süket maradt. Csalódottságában elemi erővel odavágott a kagylóval, az sem tartotta vissza, hogy esetleg darabokra esik a készülék. Cseppet sem higgadtan lépett ki az addigra orkánná erősödő szélbe. Az sem érdekelte, hogy útján villámok kísérik. Minden dörgés olyan volt, mintha a szívébe markoltak volna. Hazaérve nem kapcsolta fel a villanyt, ledobálta a ruháit és vacogva bújt a takaró alá. Sírni akart. A tehetetlenségtől, hogy nem tudott a másikkal beszélni. Ma sem tudta elmondani, amit érez. Artikulálatlan üvöltés hagyta el a torkát, hiába próbált megnyugodni, nem ment. Arra sem emlékezett, mikor aludt el.

A nő csalódott volt. Ott volt a fülkénél. Úgy, ahogy azt pár napja megbeszélték. Öt, sőt, tizenöt perccel előbb. Folyton az óráját leste, de a készülék akkor sem szólalt meg, mikor a templomban megkongatták a harangokat. Várt egy kicsit, de nem történt semmi. Még öt perc. A csend lomhán lépkedett a házak között. A fülke süket maradt, csak az eső verte a házfalakat tompán. Nem akart elázni, ezért sietősre fogta lépteit. Majd visszajön este. Ha a férfinak annyira fontos lett volna, hogy beszéljenek, akkor időben hívja. De nem tette. Kissé elbizonytalanodott, nem várt-e túl sokat a másiktól. Figyelembe vette-e, hogy a férfi másképp él, másképp működik, mint ő. Számára lehet, játék ez az egész. Amikor idáig jutott gondolatban, egy gödörbe lépett. Fájdalmasan szisszent fel, ahogy kiment a bokája. 

– Na, már csak ez hiányzott! 

A férfin elmélkedett, hogyan jutottak idáig, kell-e ez a fajta őszinteség, meg kell-e beszélni, szabad-e nekik áttárgyalni az életet. Mi sül ki belőle, hozhatnak-e ők ketten döntést, anélkül, hogy mást megkérdeznének. Ízig vérig nő volt, kíváncsi, szerette volna tudni, mi lesz a következő lépés. Merre haladnak az úton, hogy együtt vagy külön-e, de tudta, erre legkorábban este kaphat választ. A bokája néhány lépés után a duplájára dagadt. Alig bírt felvánszorogni az emeletre. Jó fél óra múlva olyan elviselhetetlen fájdalom gyötörte, hogy bekapkodta az otthon található összes fájdalomcsillapítót. Arra ébredt, hogy odakint besötétedett és vad vihar rázza a ház előtti fa ágait. Szeméből kireppent az álom, miközben az órára nézett. Azt hitte rosszul lát. A mutató az éjfélhez közelített. Sietve tette le először egyik, aztán másik lábát a jéghideg padlóra. Azzal nem számolt, hogy a bokája nem bírja a terhelést, nyöszörögve esett vissza a nehéz párnák közé. 

– Már késő! – visszhangzott kábán a fejében – Már késő! Ma már nem tudunk beszélni – ismételgette gépiesen. A bokájáról nem ment lejjebb a duzzanat, utálta magát, hogy nem tud szólni a másiknak, gyűlölte, hogy esetleg a férfi átázva vár a fülkénél, ő meg cserbenhagyta.

– Elárvult, elárult. Magányos. Cserbenhagyott. Tényleg cserbenhagyott? – kérdezte végül magától, ám az éjszaka nem válaszolt. Az erkélyen rágyújtott egy cigarettára. Míg mélyre szívta a füstöt eszébe jutott, hogy milyen volt. Milyen jó volt megérinteni az arcát, kezébe fogni a kezét, hozzábújva beszívni a bőre illatát, belenézni a csodálatos szempárba és hinni, örökké tart. Igyekezett elhessegetni ezeket a feltoluló képeket, mert közben ott lappangott a sötét titok. Kettejük titka. És most meg kellene mondania, tudatni kellene a nővel. Délután még bátor volt. El akarta mesélni, annyira szerette volna, ha a nő is tudja, mi zajlik benne. Mert idáig mindent megbeszéltek. Mostanáig bármit rábízhatott az életéből. Miért pont ezt ne mondja el neki? Joga van tudni. Joga lenne tudni. Ha nem hagyta volna kétségek közt. Sosem volt rá jellemző, hogy a megbeszélt időpontokban ne lett volna a fülkében. És ma? Ma kétszer is megesett. Igaz, az első az ő hibája volt. Megcsúszott az idővel és a fülke is foglalt volt. De, akkor legalább este! Ott lehetett volna. Cserbenhagyta. Azért talán, mert sejtette, mit akar mondani? Esetleg attól félt, hogy amit hallani fog, nem bírja elviselni? De honnan sejthetné? Korábban a férfi se volt tisztában azzal, hogy ez lesz. Hogy így hat majd rá, ezt váltja ki belőle. Akkor mi történhetett? Megijedt volna? 

A férfi nem tudta mennyi ideig állt az erkélyen, a lelkében lévő vihar a természettel együtt csendesült.

– Rendben. Két nap múlva újra megpróbálom – fújta ki a füstöt a sötét éjszakába, és bebotorkált a hálószobába.

Nehéz két nap jött. A nő nem bírt lábra állni, a szomszédja vitte be a sürgősségire. Borogatás, jegelés, ez csak zúzódás, pihentesse néhány napig, semmi séta. Ő viszont tudta, muszáj telefonálnia. Ha nem megy le, abba belehal. Ha most sem tud a férfival beszélni, akkor talán soha többé nem lesz rá alkalma. Kapcsolatuk a két napokra épült. Két naponta hívták egymást. Évek óta. Ez így volt rendjén. Nem kellett se több, se kevesebb, csak a beszélgetések. Mindig tudtak egymásnak mit mondani. Legutóbb a férfi zaklatott volt, a nő érezte, ez a beszélgetés más lesz, mélyebb, sorsfordítóbb, mint a többi. Nagyon várta. Szerette volna tudni, hallani, hogy a másik mitől izgatott. Titkon remélte, ugyanúgy érez, mint ő és végre egy másik szintre lépnek. Ketten, együtt. Erőt vett magán, ha kell, négykézláb kúszik el a fülkéig, mert ezt a beszélgetést nem lehet tovább odázni. Több időbe telt, míg leért, mint azt gondolta, de időben volt. Tudta, hogy a mai első hívást nem kési le. Sután ácsorgott a fülke ajtajánál. Fura jelenség volt a nejlonzacskóba bugyolált lábával, de hirtelen jobb nem jutott eszébe. Az eső rendíthetetlenül csapkodta az ablaktáblát, elázni nem akart. A készülék csengett. Egy, kettő, három… tíz. Sietve hívta vissza a már jól ismert számot.

Egy, kettő, három… tíz. A férfi úgy kapta fel a kagylót, mintha az élete múlna rajta. És tényleg az is múlt. A szíve repesve vert. Ujjongva hallgatta a jól ismert szopránt, amikor a vonal megszakadt. Nem jutottak el odáig, hogy megmondja a nőnek, amit már két napja tervezett. Tárcsázott. Foglalt. Biztos a nő is hívja. Letette. Várt. Számolta a perceket. Majd újra megpróbálta. Megint foglalt. Magában azon mosolygott, ők ketten mennyire egy húron pendülnek, még a gondolataik is azonosak, lám most is egyszerre hívják egymást. Negyedszerre sikerrel járt. A nő nevetett és egymás szavába vágva próbálták megosztani az elmúlt időszak eseményeit. Egy idő után nehéz csend telepedett közéjük. A nőre átragadt a férfi izgalma, a vonal izzott. A szíve hevesebben vert, tudta, a férfi most komoly vallomásra készül. Egyikük sem szólalt meg jó darabig. Aztán a férfi köszörült néhányat a torkán, és óvatosan, nagyon messziről belekezdett. A nő bíztatta, bátran folytassa, bármit akar mondani, annak itt az ideje.

A férfi végül jött a szeme szépségével, a bársonyos bőr érintésével, illatával, majd mielőtt az utolsó pénzérmét is a készülékbe dobta volna, halkan, szinte alig hallhatóan belesuttogta a kagylóba:

– El tudod képzelni, hogy korábban sosem éreztem így? Sosem voltam ennyire szerelmes. Nem gondoltam volna, hogy bárki ennyire megérint. Eszembe se jutott, hogy újra rábízzam magam egy másik emberre.  Nem sejtettem, hogy a szívemet oda tudom adni, úgy, ahogy korábban soha? Gondoltad volna, hogy létezik mindent elsöprő szerelem? Nem hittem, hogy tudok majd egy férfit szeretni…

Berill Shero

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: