A kutya

A kutya

 

A szíve még bírta volna, de a lábai már nem. Azok réges-régen elfáradtak. Pedig a kutyával muszáj volt menni. Minden áldott nap. Naponta legalább ötször. Miatta fel kellett kelni, neki főzni kellett. A kutya se volt már a régi, ám a parkba érve ugyanúgy húzta, mint fiatal korában. Kénytelen volt róla levenni a pórázt, ha nem akart a kövek közt orra esni. A kutya ilyenkor mindig boldogan rohangászott, eleinte nagyobb, majd egyre kisebb köröket. Onnan tudta, hogy elég volt, leült mellé és orrával megbökdöste a fájó térdét. Ahogy ránézett a nagy, barna szemeivel, tudta, hogy a kutya érzi. Érzi, átéli az ő elkeseredettségét, látja a napi harcát az életben maradásért. Amikor reggelente nem akaródzott felkelni, amikor a nappalok egyre szürkébbek lettek, a kutya mindig átmelegítette a szívét. Már csak ő maradt. Senki és semmi más. Berill Shero novellája következik.

 

 

A feleségével eleinte nem akartak gyereket, mindig azt mondták az ismerősök kérdésére, jól megvannak ők kettecskén, egy gyerek tönkretenné a kapcsolatukat. Hitték ezt 45 boldog évig. Nem a gyerek tette tönkre, sokkal felfoghatatlanabb, ridegebb valóság volt, ami porig rombolta jól felépített életüket. Petefészek rák. A neje akkor mondta először, talán ez a sors bosszúja, amiért három baba életéről is önként lemondott. Hiába nyugtatta, vigasztalta, az asszony egyre jobban ragaszkodott a rögeszméjéhez. Olyannyira, hogy megszállottan vallásos lett. Azt gondolta, ha bőszen imádkozik napjában többször, megbocsát neki az Úristen és nem hagyja szenvedni. Nem így lett. Eleinte csak a délelőttöket töltötte a templomban, majd a délután is ott érte. Addig, míg menni bírt. Később a pap lett a lelki társa. Ott ült minden nap az ágyánál. Tiszta pillanataiban eszmét cseréltek, amiből őt, a hitehagyott katolikust kizárták. Egyre messzebb kerültek egymástól. Nem használt a csitító szó, az asszony csak akkor volt nyugodt, ha a kutya az ágy végében feküdt, az atya pedig a fotelban ült az ágy mellett. Akkor volt kisimult, ha ő be sem tette a lábát a szobába.

Sokat gondolkodott rajta, jól tette-e hogy magára hagyta az asszonyt, de az utolsó fél évben már nem tudtak egymásnak mit mondani. Csak a kutya volt a beszédtéma. „Vidd le, evett-e, mit csinált a parkban” és így tovább. A kutya tartotta a lelket bennük. Az ő közös, elromlott életükben. Eleinte fájt neki, hogy róla már semmit nem kérdez a neje, hogy hagyja órákig ülni a parkban akkor is, mikor az eső és a szél vadul csapkodja a fák ágait. Lázadt, vitatkozott, aztán belefásult, majd szép lassan eltompult. Nem tudta, hogyan kellene megtalálni azt a régi, örökké mosolygós szőke copfos lánykát, aki annak idején rabul ejtette a szívét. Aztán már nem is kereste. Csak tűrt és tette a dolgát. Beengedte a papot, majd fogta a kalapját, a sétapálcát, meg a kutyát és nekiindult a világnak. Hosszú hónapok teltek el így, érezte, ahogy ő is lassul és gyengül az asszonnyal együtt, és egyik délután, a padon ülve valami belemarkolt a szívébe pont akkor, mikor a kutya éktelen vonyításba kezdett. Pedig még csak ugatós fajta sem volt.

Fájó lábai szinte repítették haza, érezte, hogy vége. Itt most, mindennek vége lett hirtelen. Az atya az ajtóban várta, csak nézett rá némán, nem kellett semmit se mondania. Ennyi volt.

 

A temetés után roppant dühöt érzett, a fájdalmat aztán apránként felváltotta az indulat. Mérges volt önmagára, hogy nem figyelt jobban, hogy nem segített. Aztán a nejére is dühös volt, hogy így itt hagyta. Kizárta az életéből és most már nem is tudja neki elmondani, mennyire szerette.

A kutya volt a vigasza. Ha sírt, nyalogatta a lecsöppenő könnyeit, ha hangosan perelt a világgal, szelíden hozzá dörgölőzött, úgy fúrta magát, hogy muszáj volt simogatnia.

Így teltek a hónapok, évek. Egymáshoz öregedtek. Ő és a kutya.

Ma valahogy különösen szeleburdi volt. Hiába szólt neki, nem jött vissza első szóra. Sőt egyáltalán nem jött vissza! Hátra se nézett, meg se torpant, a parkon át a forgalmas főút felé rohant. Ahogy öreg lába bírta, igyekezett utolérni. Meddő vállalkozás volt. Még ki sem fordult a sarokra, mikor meghallotta a fék sikítását, és önkívületi állapotban szinte már maga előtt látta, ahogy a kutya ott fekszik a vizes aszfalton. Utolsó erejét összeszedve neki iramodott, kapkodva szedte a levegőt, mire elért a kereszteződésig, a szíve szúrt, a tüdeje oxigénért kiáltott, a szeme elhomályosodott, másodpercekig zihált, nézett jobbra, nézett balra, de a kutyát hirtelen sehol sem látta. A nevét kiáltotta, mire felbukkant a feje az út túloldalán lévő bokorból. Hál istennek él! – sóhajtott nagyot, mázsás kövek gördültek le a szívéről. Az életben maradásnak örülve lelkesen át akart kelni a zebrán, de pár lépés után lábai összeakadtak, a pálca kiesett a kezéből, a kalap egy csikorogva fékező kocsi elé gurult, ahol tétován pörgött még néhány másodpercig. Csend volt. Kétségbeesve próbált feltápászkodni, addigra már a kutya is rohant felé. Mielőtt a teherautó kerekeit meglátta volna, tudta, hogy késő, nincs tovább. Teljes és süket csend volt egy hosszú pillanatig. A fiatal sofőr arcára kiült a jeges rémület, hogy hiába tapossa a féket, nem tud megállni. Az utolsó, amit maga előtt látott a kutya meleg tekintete volt. Mintha a neje nézett volna rá, de már nem ért oda…

                                                                                                           Berill Shero

 

Kép forrása: Pixabay

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: