A legtisztább kiscica

A legtisztább kiscica

Az a jó a macskákban, hogy imádják a tisztaságot. Nagyon igényesek és képesek egész nap mosakodni, hogy a bundájuk gyönyörű és tökéletes legyen. Persze, ilyenkor jól megcirógatja őket az ember, újabb egy napnyi munkát adva neki, hogy helyre illessze az összes szőrszálát. Milyen gonoszok vagyunk mi, emberek! Lévay Szabina cicás novellasorozatának legújabb darabja következik, a legtisztább kiscica.

A szobatisztasághoz hozzátartozik az alom használata is, szinte a vérükben van a dolog és mennyire utálják, ha nem tiszta az almosedényük, de senki sem szereti a piszkos illemhelységet, nem igaz?
Miután Danika elment csak három cicánk maradt és az új jövevények, akik már készülődtek megszületni. De ennek a történetnek nem ők a főhősei, hanem a mi kis fekete kandúrunk, Danika öccse, Kormika. Ő a második a sorban, a csillogó fekete bundájával és a csodálatos sárga szemeivel. Gyönyörű cica volt és olyan érzékeny lélek, nem egy tipikus macska az biztos. Először is megrögzötten kötődött a bátyámhoz, mondhatni elválaszthatatlanokká váltak. Mindig a bátyám közelében aludt vagy tevékenykedett a macska. Ha pedig elmentünk, nagyon hiányolta őt és persze minket is. Valahányszor megjöttünk a távoli Budapestről, ő azonnal belemászott az ölébe. Ha a bátyám éppen nem ért rá akkor mást pécézett ki, de azonnal átmászott a bátyám ölébe, amint ő megjelent. Neki olyankor szeretetre volt szüksége, akár tetszett ez nekünk, akár nem. Addig nem is szállt ki az ember öléből, amíg a szenvedő alany, mert a végén már szenvedéssé vált a ragaszkodása, le nem tette. Akkor élvezettel kinyújtózott, mintha csak erre várt volna órák óta és ő volna a szenvedő alany. Szinte le lehetett olvasni a pofikájáról, hogy „Na végre!”. Ki érti ezt?
Ezt a kandúr hihetetlen kedves természettel áldotta meg a sors, talán túlzottan is. Nem az az átlagos kandúr volt a környékről. Azok erőszakosan, brutális agresszióval kapták el a környék nőstényinek grabancát és tették, amire a természet utasította őket, akár beleegyezett a nőstény macska, akár nem. A természet rendje, az ösztönök hajtották őket. Kormika viszont egy igazi úriembernek született, nemesi cica vér csordogált az ereiben, bár anyja mélyen hallgatott a származásáról. Abban biztosak lehetünk, hogy Öreglány mindig is megválogatta, hogy kikkel kezd ki. Nem hagyta magát holmi átlagos környékbéli kandúrnak magáévá tenni, ezért mindig különleges cicái születtek. Úgy elnáspángolta a kandúrokat, hogy szerintem elég rossz híre lehetett a környéken a hímek között. Így nem lett volna meglepő, ha Kormika valami fajtatiszta úri cica leszármazottja. Bár a viselkedés nem származás kérdése, hanem nevelésé, szokták mondani, Öreglány pedig remek anya volt.
Ennek köszönhetően Kormika mindig csak szépen udvarolt a lányoknak, udvariasan kért és végül könyörgött, mert a nőstények nem tudtak vele mit kezdeni. Mondtuk is neki, hogy legyen erélyesebb és kicsit erőszakosabb, mert így nem adja a génjeit tovább soha. Nem tudom, sikerült e neki valaha, de még mindig reménykedem egy kicsit.
Történt egyszer, hogy a hétvége elteltével összepakoltunk, bezártuk a nyaralót és hazamentünk Pestre. Nem is gondoltunk semmi rosszra. Mindenünket sikerült magunkkal vinni, mert akkoriban gyakorta elkallódott egy-egy tankönyv és Érden maradt. Így semmi rossz érzés nem volt bennünk amikor visszaindultunk  a fővárosba. Ha jól emlékszem rövid hét következett, így három nap múlva utaztunk vissza a nyaralóba. Alig vártuk, hogy végre megérkezzünk és megkezdhessük a négy napos hétvégénket. A cicák szokás szerint sorban álltak, hogy bejuthassanak a házba, kivéve Kormikát. Nem tudtuk elképzelni, hogy merre kóborolhat, de mivel fiú cica volt, azt gondoltuk, udvarol valahol. Még viccelődtünk is, hátha egy hölgy cicával tér haza. Aztán kitárult az ajtó és ahogy beléptünk a konyhába a következő látvány tárult elénk. Kormika nagyon lassan, lábujjhegyen tipegve, kiegyenesített hátsó lábbakkal lépdelt kifelé a szobából. Pofikáján hatalmas kínok jelei látszódtak és hálásan pillantott ránk, amiért kinyitottuk az ajtót. Mindannyian döbbenten néztük a furcsa látványt. Még a háta is ívben hajlott, hogy könnyebben tudjon menni. Anyám rémülten nézett ránk.
– Kormika három napig be volt zárva?
Mi is dermedten néztünk az ajtóig elbotorkáló macskára. Alig jutott ki szegény az ajtón. A szüleim nem tudták, mi lelte. Azon tanakodtak, hogy orvost kellene hívni hozzá, mert így még egyszer sem viselkedett. Kormika nagyon lassan letotyogott a lépcsőn, a csiga gyorsabban közlekedett akkor nála. Ahogy füvet ért a lába, óvatosan leguggolt, szinte reszketve és sírva elintézte a dolgát. Mi csak tátott szájjal néztük a szerencsétlen macskát.
Anyám gyorsan berobogott a szobába, ahonnan a macska kijött. Végignézte az egész lakást, mindent áttapogatott, megszagolt, felforgatott, hogy találjon valami nyomot arról, hogy az a szerencsétlen cica hova piszkíthatott az elmúlt három napban, mert nem volt neki letéve alom, de nem talált semmit. Semmi nyoma nem volt annak, hogy szegény Kormika elvégezte volna a dolgát a bent töltött időben. Szerencsétlen állat! Eltartott egy darabig amíg kijött, aminek ki kellett jönnie. Annyira sírt, hogy a szívünk szakadt bele. Utána édesanyám megpróbálta szegényt kárpótolni finom falatokkal és kedves szavakkal mert igazi hősként viselkedett. Visszagondolva, senki nem bántotta volna, ha mégis bepiszkít a lakásba. Mi zártuk be, a mi hibánk miatt kellett szenvednie, de Kormika úriemberként nem tett tönkre semmit. Annyira ügyelt a tisztaságra, hogy inkább szenvedett, de nem okozott nekünk bosszúságot. Ha nem látom a saját szememmel, nem is hinném el, hogy egy állat ennyire vissza tudja tartani a saját szükségleteit a gazdái kedvéért. Ő egy jólnevelt úriember volt az utolsó szőrszáláig és mi imádtuk ezért!

Lévay Szabina

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: