A szteppelő macska

A szteppelő macska

Csodálatosak voltak a kilencvenes évek. Remek zenék, jó iskola, sok barát és beköltözött hozzánk egy macska, Öreglány három gyönyörű kiscicájával. Mi gyerekek nem is lehettünk boldogabbak. Nem beszélve arról, hogy közeledett a nyár és egyre több időt tölthettünk a cicákkal. Igazi menyország két gyermeknek! A szteppelő macskáról mesél most Lévay Szabina.

Végignéztük, ahogy az első bizonytalan lépéseiket megtetették. Amikor előszőr elhagyták a szobát és felfedezték a konyhát. Mikor megtanulták az almot használni és gyakorolták az evést tálkából. Megtalálták a cipőtárolót, hogy a lábbeliket létraként használva felmászhassanak az ott lévő padra, majd egymást lepofozva onnan újra visszamásszanak. Élvezettel figyeltük cseperedésüket. Én, mint kis dajka vettem részt a nevelésükben és az egyiknek még altatót is énekeltem. Nekem nem kellettek a babák, ott voltak a kiscicáim!
A nyár pedig hamar elszállt és közeledett a tél. Újra elkezdődött az iskola és ismét csak hétvégéken látogattunk el a nyaralónkba. A cicák megnőttek, kialakultak a szokásaik és a jellemük is kezdett kibontakozni. A legidősebb közülük egy cirmos-fehér kandúr, szakasztott mása anyjának, csak sokkal testesebb, húsosabb, mivel imádta a hasát. Imádta az ételt! Persze most sokan mondhatnák, hogy a macskákat amúgy is csak a hasuk érdekli és bár szívesen vitatkoznék velük, de ezt a macskát tényleg csak az érdekelte: evett és aludt. A cicát úgy neveztük el, hogy Danika. Nem emlékszem, honnet jött a neve, csak abban vagyok biztos, hogy én adtam neki. Lehet, volt egy hasonló jellemű osztálytársam? Már nem emlékszem.
A nagy falánksága mellé, hihetetlen nyugalom párosult. Ez a macska maga volt a megtestesült lelki béke. Szinte semmivel nem lehetett kihozni a sodrából, bár azzal nem próbálkoztunk, hogy nem adunk neki enni. Valamint nem nyávogott, csak kurrogott. Soha egyetlen egy szavát sem hallottuk, csak a kellemes, halk, nyugtató kurrogást, azt viszont állandóan. Nagyon szeretett beszélgetni, ellentétben az anyjával, aki inkább zsörtölődött. Danika remek társaság volt, sosem érezted magad egyedül mellette.
Egy idő után felvette azt a szokást, hogy minden reggel, pontban hétkor felkelt. Végig járta a családot, kezdve az édesapámmal és addig dörgölődött az arcába és kurrogott neki dorombolva, amíg fel nem ébredt. Ezek után édesanyám következett, utána a bátyám és végül én. Miután az egész család felkelt, mint aki jól végezte dolgát, leült a tálkája elé és várta a reggelijét. Imádtuk azt a macskát!
Az egyik fagyos téli hétvégén nagyban elmerültem egy képeskönyvben, a bátyám meg olvasónaplót írt. Akkor szinte csak a kötelezőket bújta. Ilyenkor örültem, hogy második gyerek vagyok. Az összes olvasónaplóját lemásoltam, nem sokat kellett vele foglalkoznom. Mivel más osztályfőnököt kaptam, így fel sem tűnt senkinek a csalás. Csak az állandó összehasonlítgatás zavart, de így ki lehetett bírni.
Visszatérve, arra a szürke délutánra, Danika a bátyám ágyán aludt édesen, mikor egyszer csak felriadt. Ha engem kérdeztek megkordulhatott a gyomra. Semmi más nem volt képes felébreszteni kivétel a konzervnyitó hangját, de az most nem jöhetett szóba, mivel a szüleim filmet néztek a másik szobában. Nehézkesen felült és ásított egyet. Mosolyogva figyeltem a kis lustaságot. Néhány lapos pillantás után megszületett a döntés a kis fejében, vacsorázni kell. Komótosan felkelt és elgondolkozva lenézett az ágyról. A bátyám ágyát ahhoz a falhoz helyeztük el, amin az ajtó nyílt a konyha felé. Az ágy és az ajtó közötti falrészhez helyeztük el a vaskályhát, amivel a helyiséget fűtöttük. Tehát, ha Danika ki akart menni a konyhába, az ágyról leugorva, el kellett mennie a kályha mellett és azt megkerülve kimenni az ajtón. Ez a gondolatmenet futhatott végig a kis fejében, mikor a padlóról elgondolkodva a fűtő alkalmatosság felé fordult. Szinte méregette a kályhát. Én kicsit aggódva figyeltem a töprengését.
– Bátyus? Szerinted Danika átugrik a kályhára? – kérdeztem .

A bátyám kezében megállt a toll, majd a macska felé fordult.
– Nem hiszem. A kályha tűzforró, szinte izzik, éreznie kell a hőt.
– De nem úgy néz ki, hogy érzi! – pillantottam aggódva a macska felé, aki lassan felkelt és továbbra is a kályhát méregetve emelgette a fejét, hogy bemérje a távot az ugráshoz.
– A macskáknak remek ösztöneik vannak. Nem fog a forró kályhára ugrani.
Danika nem értett egyet a gazdájával és másképp gondolta a dolgot. Már kimérte a távolságot és ugrott. Én még azelőtt nem láttam élőben sztepp táncost. Legfeljebb a tévében pár pillanatra. Gimnazista koromban sikerült megnéznem Michael Flatley előadását, de még az ír sztepptáncos sem tudta azt a sebességet hozni, amit az a szerencsétlen macska akkor. Úgy kapkodta a lábait, hogy még a lábujja hegye sem érte a vaslapot. Szinte a levegőben lebegett és araszolva haladt a kályha másik oldala felé. A kis lükének csak oldalra kellett volna fordulnia és leugrania a kályháról, de a macska hosszában végig gyalogolt a vörösen izzó kályhán. Mi, elhűlve ültünk és figyeltük, ahogy Danika előadja nekünk élete legnagyobb alakítását. Most sem nyávogott, csak sebesen kapkodta a mancsait, nagy nehezen átvergődött a kályhán és lehuppant a túloldalán. Azonnal kirohant a szobából, biztosan a hideg konyhakőre sietett. Bátyám és én egymásra néztünk. A testvérem azonnal levonta a következtetést.

– Ez egy ostoba macska!

Akkor egyetértően helyeseltem és utána azon tanakodtunk, hogy sírjunk vagy nevessünk visszagondolva a jelenetre. Szerencsére a kalandnak nem lett maradandó sérülés a vége kivéve, hogy többet nem nőtt szőr Danika talpán.

 

Lévay Szabina

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: