A tajtékos Balaton

A tajtékos Balaton

Imádott Balatonom, a magyarok tengere, megzabolázhatatlan hullámok sokasága, mely a partot ostromolja. Szívem csücske, gyermekkorom zöldeskék világa. Az ott töltött nyári napok, élmények sokasága néha már összemosódik, de vannak emlékek melyeket talán az idő sem tud elhomályosítani. Lévay Szabina novellája következik a tajtékos Balatonról.

Emlékszem a rejtett part melletti utcában volt – de talán még mindig ott áll – egy sárga épület, mely akkor hotelként üzemelt. Hatalmas parkja a Balaton partjáig leért, tele a megszokott fából készült játszótérrel, hintákkal és egy röplabda pályával. Természetesen akkor még nem is hallottam erről a sportról, de tetszett, hogy olyan magasra felhúzták a hálót és át lehet felette dobálni a labdát.
Ennek a hotelnek a parkja évekig tiltott gyümölcsnek számított, míg egy napon elkezdték lenyomni a kerítést a part mentén. Odáig fajult a dolog, hogy a szálló leszedte a fémhálót a kerítés oszlopairól, hogy az emberek ne akadjanak bele valahányszor a partra mennek. Így lett a szálló strandja szabad strand. Ne kérdezzétek miért, csak megtörtént. Attól kezdve ott fürdőztünk a kis családdal, mivel a szüleimnek nem kellett félnie, hogy véletlenül mi gyerekek a csónakokra esünk. Talán a szerencsétlen vízbe eséseim után már nem bíztak annyira az ügyességemben, jobbnak látták ezt a megoldást.
Minket gyerekeket nem igazán zavart a partszakasz váltás. Mit érdekelt minket, hol csobbanunk, vagy apánk hol épít nekünk nádtutajt. Mi csak jól akartuk magunkat érezni és minél többet fürödni a lágyan ölelő vízben. Egy gyerek sem kívánhat ennél többet! Egy úszógumiban ücsörögve hagytam, hogy a víz elsodorjon, miközben a Hullámzó Balaton tetején című dalt dúdoltam, amit még édesanyám tanított. Apám egy hatalmas esernyőt adott, hogy ne égjek le. Elég mókás látványt nyújtottam, amint egy esernyő alatt ringatóztam a vízen. Anyám mindig figyelmeztetett, hogy ne hagyjam magam túlzottan elsodorni. Arra is megtanított, hogy mindig figyeljem a túlsó parton lévő sárga fény villogását. Először nem tudtam, mire is való a kis fény, csak villogott fáradhatatlanul, hol ritkábban, hol sűrűbben, ami mókásnak tűnt, de aztán elmagyarázták, hogy az a viharjelző. Minél többet villog, annál nagyobb esélye van a viharnak, ha pedig nagyon sűrűn villog, azonnal ki kell menni a vízből. Ha jól emlékszem így mondta édesanyám.
Az egyik fürdőzés alkalmával meg is történt, a viharjelző szünet nélkül jelzett. A szüleim azonnal kitereltek a vízből. Mire kiértünk úgy fújt a szél, hogy minket gyerekeket majdnem elfújt. Nem találtuk viccesnek a dolgot. A strand pillanatok alatt kiürült és mi is a kocsiba menekültünk menedéket keresve. Apám tanakodott, mit is tegyünk, nem igazán akart akkora szélben vezetni. Jobbnak látta, ha megvárjuk a kocsiban, amíg a vihar elvonul és csak akkor indulunk haza, hiszen az autó biztonságos. Unalmas fél óra következett, de a vihar csak nem akart megjönni. A szél dobálta a kocsit, ami következtében mi gyerekek ijedten fel-fel sikkantottunk, de ezen kívül más nem igazán történt.
A szél enyhülése után a mi kis családunk kimerészkedett az autóból a partra. A vészjelző továbbra is a veszélyt mutatta, de a viharnak nyoma sem volt, csak az erős szelet éreztük és a víz illatát, amint arcunkba csap a víz permet, amit a szél sodort felénk. Csak ott álltunk és néztük, ahogy a Balaton megvadult. Zöldeskék vize szűrkévé váltott és hullámaival a partot korbácsolta. Nem tudtuk eldönteni, hogy rémisztő vagy gyönyörű a tajtékzó víz kavargása. Egyszer csak apám gondolt egyet és megkérdezte: „Bemegyünk?” Az első rémület után úgy döntöttünk, hogy mi megmártózunk ebben a széltől felborzolt tóban. Tudtuk, hogy a víz alig ér térdig, úgy gondoltuk, olyan lesz mintha csak a Palatinus strand hullámmedencéjébe sétálnánk be.  Anyám figyelmeztetett minket, hogy ez egy élő tó, nem emberek által vezényelt medence. Ennek ellenére, bár víziszonya volt, ő is bejött velünk. Apám a lelkünkre kötötte, hogy maradjunk közel hozzá, bármi van, ki tudjon szedni minket a vízből. Nem is mertük volna megkockáztatni, hogy távol menjünk tőle.
Azon a napon, amikor a kis családom belemerészkedett a háborgó Balatonba, egy új arcát fedeztem fel ennek a csodának. A hideg szélnek köszönhetően a víz olyan meleg volt, amelyet máig nem éreztem. Selymesen körülölelt, dühösen lökdösött és noszogatott, hogy távozzak, hagyjam őt magára, én pedig csak egyre ugráltam  a nálam másfélszer nagyobb hullámokba hangosan kacagva, dacolva az akaratával, hogy még inkább megtörjem a tajtékok láncőlatát. Játszottam a vízzel és ő is játszott velem. Fel-fellökött, lágyan ringatott és dühösen támadt egyszerre, mintha nem tudná eldönteni, mit is akar. Ám a szél ismét erősödni kezdett és apám, mint egy tábornok, kivezényelt minket a vízből. Jobbnak láttuk, ha nem tesszük próbára  tovább a természet türelmét.
Talán azon a napon éreztem először, mennyire nem szeretnék hazamenni. Annyira kivételes élményt éltünk át akkor, hogy a szívem állandóan visszahúzott. Megismertem a tó vad énjét, mely tovább növelte bennem a rajongást a Balatonért és bár nem éppen biztonságos viharban a vízben tartózkodni, nem bántam meg, hogy kipróbáltuk. Remélem sosem fogom elfelejteni azt a felszabadult, zabolátlan érzést, amit akkor kaptam a magyar tengertől, egy életre szóló emlék marad!

 

Lévay Szabina

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: