Egy gyermek elvesztése

Egy gyermek elvesztése

Ha az embernek van egy kis állata, az olyan, mintha lenne egy kicsi, imádnivaló, szőrös gyermeke. Ezt minden állattartó tudja. A kis kedvencünk lesz a mindenünk, a szemünk fénye és úgy elkényeztetjük, mint a saját gyermekünket. Velem sem történt másképpen. Mikor sikerült megmentenem a bátyámmal ifjabb Danikát, a süket macskánk betegen született kiscicáját, annyira erős kapocs alakult ki közöttünk, hogy szinte a gyermekemnek éreztem, ő pedig az anyjának tartott.

Rengeteg időt töltöttem azzal a cicával. Ismertem az életritmusát, a reakcióit és a szokásait. Egy nyávogásából, pillantásából tudtam mit szeretne, mi a baja. Együtt aludtunk és játszottunk, elválaszthatatlanok voltunk! Igyekeztem rendesen a gondját viselni és sok energiát fordítottam a nevelésére.

Egy idő múlva saját rituáléink is kialakultak. Szokásunkká vált, hogy az íróasztalomon kapja az ételét egy külön neki vásárolt kis piros etető tálkában. Kis termete miatt nem tudott felugrani az asztalomra, így a fiókokat kihúzva egy lépcsőt alakítottam ki neki, amin könnyen felmászott, hogy a tálkájából elfogyaszthassa a lakomát. Mindent megtettem, hogy boldog cicává cseperedjen. Remélem sikerült és boldog volt!

Egyik este nagyban játszottunk az ágyban ifjabb Danikával, mikor édesanyám ránk szólt, hogy ideje nyugovóra térni. Természetesen nem akartunk lefeküdni, főleg mert a játék hevében nem éreztük magunkat fáradtnak, de anyám ilyenkor nem ismert kegyelmet. Ha ő szólt, akkor mindent abba kellett hagyni és feküdni kellett!

Úgy gondoltam, hogy aznap Danika cicámmal alszom. Úgyis befészkelte már magát az ágyamba, így maradhatna akár éjszakára is. Édesanyám ekkor felhívta a figyelmemet, hogy Danikának nincs letéve alomtálca. Éjjel minden bizonnyal fel fog ébreszteni és akkor ki kell engednem. Ha pedig nem ébredek fel a szólítására, akkor bepiszkít, amit nekem kell feltakarítanom, hiszen az én macskám.

Tudtam, hogy jogos, amit mond és erőt vett rajtam a lustaságom. Nem akartam megint utána takarítani, éjnek idején felkelni, így úgy döntöttem, hogy Danika kinn alszik. Megfogtam és az ablakon keresztül ki akartam tenni a házból. Mivel földszintes házban laktunk, csak ki kellett hajolnom és le tudtam tenni a földre, de Danikának nem akaródzott kimenni. Nyávogva próbált visszamászni, belekapaszkodott az ablak párkányába és minden erejével kapálódzva próbált visszajutni a meleg szobába. Küzdeni kellett vele, hogy ki tudjam tenni.

Sosem fogom elfelejteni azt a tekintetet, amikor rám nézett és a hangja is gyakran cseng a fülemben, ahogy kérlelve nyávog. Egy pillanatra meginogtam, hogy talán jobb lenne, ha benn maradna velem és majd eltakarítom, ha bepiszkít, de a lustaságom ismét megszólalt és Danikának kinn kellett töltenie az éjszakát. Nem akartam takarítással kezdeni a reggelem. Így erőt vettem magamon, kitessékeltem és lefeküdtünk pihenni, de nehezen aludtam el.

Másnap hatkor indult a reggel, mint mindig, még hétvégén is, hiszen ifjabb Danika cicám olyankor már az ajtó előtt állt, várva, hogy beengedjem és az íróasztalomra felmászva megkapja a finom reggelijét. Igyekeztem is előkészíteni neki a terepet, kihúztam a fiókokat, kikészítettem neki a konzerv macskaételt és siettem ki hozzá, hogy beengedjem. Ám ifjabb Danika nem volt sehol!

Vártam egy fél órát, hátha csak késik az én kis rosszcsont cicám, bár addig nem fordult elő ilyesmi egyszer sem. Az idő telt és nem jelentkezett a macskám. Körbejártam az egész udvart őt szólongatva, de a cicám nem került elő. Kezdtem kétségbe esni, tudtam, hogy baj van, ifjabb Danika sosem késett. Minden reggel az ajtóban állt pontban hatkor és engem várt, csak aznap reggel nem.

Anyámhoz fordultam segítségért, hátha látta valahol vagy tud róla valamit. Előszőr csak néztek rám apámmal és nem mondtak semmit. Láttam rajtuk, hogy tudják mi történt, hogy baj van. A szemükben szomorúság és aggódás csillogott. Gyerek voltam és nem hülye! Bár koromnál fogva fiatal, mégis egy kisállat gazdája, egy felelősségteljes szülő állt előttük, aki tudta, hogy nem mondanak igazat. Végül nem tudtak tovább hallgatni. Elárulták, hogy hol van az én gyönyörű kiscicám.

Ifjabb Danikát kora reggel találták meg, a fűben feküdt elpusztulva. Valami nála erősebb ragadozó állat megfojtotta és már senki sem tudott rajta segíteni. Akkor összetörtem. Magamat hibáztattam, amiért kitettem este. Hiszen ő nem akart kimenni! Nem akart kinn aludni! A lustaságom miatt történt az egész! Berobogtam a szobába és csak sírtam. Hat boldog hónap! Ennyi adatott meg neki. Keményen küzdöttem, hogy megmentsem és felneveljem, hiszen betegen született és csak nekem és a bátyám gondoskodásának köszönhette, hogy életben maradt, erre elvesztettem! Többet nem láthattam őt, nem játszhattam vele és nem jött reggel hatkor ébreszteni, hogy etessem meg. Vége volt!

Nehezen dolgoztam fel az elvesztését. A szüleimre is haragudtam akkor. Nem értettem, mit is gondolhattak, hogy megpróbálták elhallgatni. Sértőnek éreztem, hogy nem tartottak elég érettnek ahhoz, hogy elmondják az igazat, pedig csak meg akartak védeni.

Sok év kellett hozzá, hogy elfogadjam, nem én voltam akkor a hibás. Ha aznap nem teszem ki, akkor a következő vagy az utána való este is megtörténhetett volna a baj, de erre csak pár év múlva jöttem rá.
Sokat tanultam azon a nyáron a felelősségről, az állatokról és magamról. Hálás vagyok, hogy egy olyan nagyszerű cicát nevelhettem, mint ifjabb Danika. Fiatalon megtapasztalhattam, milyen felelősnek lenni egy élet iránt és míg élek nem fogom elfelejteni azt az időt, amit velem töltött és amit nekem adott. Az egyik legcsodásabb macskám volt!

Lévay Szabina

facebook 1635064627948 6857958109263660679

Lévay Szabina írói oldala

https://szabinalevay.hu

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: