Egy macska érzései

Egy macska érzései

Egy macska érzései címmel Lévay Szabina novellája következik. Ha az ember állatok között nő fel és belekóstolhat a vidéki életbe, hamar megtanulja, hogy mi is a felelősség. Az állattartás sok munkával jár, hiszen egy állatot etetni, gondozni, szeretni, ha megbetegszik ápolni kell és ha elérkezik az idő elengedni, akármennyire is nehéz a tovább lépés. Én is korán megtapasztaltam, hogy az élet nem csak játék és mese, de tovább kell menni és elfogadni, hogy a szeretteink a lelkünk legmélyén mindig velünk maradnak.

Egy szép augusztus reggelen Öreglány, az imádott morgós cirmos-fehér cicánk ismét kölykezett. Sajnos csak egy cica élte meg a másnapot, egy félperzsa, fekete kiscicalány. Örültünk, mert a macskánkat vérbeli anyaként nagyon megviselte volna, ha az összes kölyök elpusztul, de így maradt neki egy áldott lelkecske, akiről gondoskodhat. Sajnos az őszi almok nem gyakran voltak elég erősek, hogy kibírják a telet. A sarjú macskák, ahogy a szüleim hívták őket, mindig betegesebbeknek és gyengébbeknek születtek, mint a tavaszi almok, ezért örültünk, hogy egy cica legalább megmaradt.

Természetesen a többi cicánk kíváncsian szemlélte a jövevényt, köztük a mi imádott, urakat megszégyenítően udvarias és jámbor cicánk, Kormika. Meglepő módon, azonnal kötődni kezdett a kicsihez, amit egy kan macskánál azelőtt sosem láttam. Amint a csöppség gyarapodott és önállósodott, Kormika egyre több időt töltött vele, együtt ettek, aludtak és játszottak. A fekete kandúrunk akkoriban nagyon keveset tartózkodott távol. Amennyi idejét csak tudta a megmaradt kiscicával, Pufikával töltötte.

Pufika, a félperzsa cicalány nagyon jó természetével, vidám macskaként hamar belopta magát a szívünkbe. Nevét, fejéről kapta, amit a torzonborz szőrzet még inkább pufókká tett. Kormikához ösztönösen kötődött, mint  nagyobb testvérhez a húga. Követte kis lábain mindenhova, még anyját is hátra hagyta, ha a fekete kandúr nyomdokaiba indulhatott. Mint a zsák és a foltja. Az idő pedig telt és Pufika megérte a tavaszt. Kormikával mindig hosszú sétákat tettek, napoztak a meleg napsütésben vagy játszottak a fűben, bogarakra vadásztak.

Ám a nyár közepe felé, Pufika elkedvetlenedett, szőre csapzottá vált és gubbasztva feküdt a konyhában, Kormika pedig nem mozdult mellőle. A szüleim azonnal tudták, hogy baj van. Sajnos a macskák erős lények, csak akkor látszik rajtuk, hogy betegek, ha már nagy a baj. Azonnal riasztottuk az állatorvost, egy őszes, kopaszodó, kedves alakot, aki gyakran járt hozzánk, de már nem tehetett semmit. Pufika méregtől szenvedett, melyet valószínűleg egérnek vagy patkánynak helyezhettek el. A cica órái meg voltak számlálva és mi ennek tökéletesen tudatában voltunk.

Azt mondják, nem szabad egy állatot megsiratni, de mi akkor nagyon is sírtunk, hiszen már megmenteni nem tudtuk. Az állatorvos úgy gondolta, még a reggelt sem éri meg. Akkoriban az állatorvosok nem ajánlották fel, hogy elaltassák a szenvedő kis beteget. Nagyon haragudtam ezért a gondolkodásért, hiszen nekünk az a cica családtagnak számított, de hiába veszekedtünk volna az orvossal, az hajthatatlannak tűnt.

 Annyit tehettünk, hogy kényelembe helyeztük utolsó óráira szegénykét. Kormika egy pillanatig sem hagyta magára, végig mellette feküdt, hozzábújva, hangosan dorombolt és próbálta mosdatni. Neki nem árthatott a méreg, mivel Pufika szájon át vette be azt, így hagytuk hogy gondoskodjon róla, amíg még tehette. Aztán Pufika csendben elaludt. Ezért hálát adtam akkor Istennek, hogy békében vette magához a kis párát.

Mivel az egész család kikészült, nagybátyámat kértük meg, hogy helyezze el végső nyughelyére, a kert egyik szegletében. Mi csak csendben figyeltük, ahogy megássa a lyukat, gondosan, alaposan megformázva, majd bemegy a kis testért a házba. Kifelé már nem egyedül érkezett. Kormika a nyomában vánszorgott és minden egyes mozdulatát figyelte. Szemében nyoma sem volt a megszokott csillogásnak, pofikáján látszott, tudja jól mi történik.

Elkísérte legjobb barátját az utolsó útjára és kicsit távolabb elhelyezkedve leült a sírral szemben. Végignézte, amint nagybátyám elhelyezi az élettelen kis testet, majd komótosan eltemeti. Életemben nem láttam még annál szomorúbb jelenetet, ahogy az a cica a kis földhalomra mered és próbálja feldolgozni, hogy az, akivel minden idejét töltötte, akit mindennél jobban szeretett már nincs többé. A fájdalmat a szemében a mai napig magam előtt látom. Még a nagybátyám is, aki nem hatódik meg könnyen, mély tisztelettel nézett arra a gyászoló fekete kandúrra.

Egy ideig csak álltunk és némán tisztelegtünk a távozó léleknek. Először a nagybátyám távozott. Mi csak vártuk, hogy Kormika megmozduljon, de nem tette. Végül csak ő maradt a sírnál. Az ablakból lestük, mikor jön el onnan, de nem tette. Édesanyám étellel próbálta elcsalni, de a cica nem mozdult, mintha megkövült volna a gyásztól. Már sötétedett, mikor Kormika felkelt, elsétált a kert túlsó irányába, átmászott a kerítésen és elment. Úgy gondoltuk, hogy biztos nem vágyik most társaságra, hagytuk hadd menjen. Ám nem jött vissza reggelre sem.

A napok csak teltek és az idő felgyorsult, de Kormika, a csillogó fekete bundájú úri cicánk nem jelentkezett. A napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek. Ha megláttunk az utcánkban egy fekete macskát, azonnal szólongatni kezdtük, hátha Kormika az, de őt soha többet nem láttuk. Azon a napon, amikor Pufika elpusztult a tudtunkon kívül két macskát vesztettünk el.

A mai napig, ha eszembe jut, elszomorodom. Évekig reménykedtem, hogy Kormika nem meghalni ment el. Reménykedtem, hogy keresett magának egy másik családot, akik szerették és akiknél megnyugvást találhatott. Reménykedtem, hogy csak tovább lépett, de hogy mi is történt vele pontosan, sohasem fogom megtudni és talán ez fáj a legjobban.

Mert volt egyszer egy csillogó bundájú, smaragd szemű fekete kandúr cicánk, aki  nemes urakat megszégyenítő eleganciával és udvariassággal viselkedett, aki úgy tudott szeretni, hogy nem volt párja a földön és talán soha nem is lesz.

Lévay Szabina

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: