Evlina

Evlina

 

Evlina fázósan húzta össze testén ócska köntösét. Hideg volt a házban. Magányos kuckó az erdő szélén. Sokáig azt gondolta, hogy jó lesz neki a világvégén. Eleinte jó is volt. Mikor még voltak körülötte emberek és a kis ház tele volt vidámsággal, barátokkal. Mikor még sütött a nap, a virágok körös-körül illatoztak, s ezernyi színben pompázott a mező, mert a ház körül nem volt se kert, se kerítés. Így akarta. Egyenesen bele a természet közepébe.

Gondolatai vacogva tértek vissza a jelenhez. A végtagjai szép lassan idomultak a hideg házhoz. Nem akart befűteni. Nem is tudott volna. Már nem volt a sufniban egy apró gyújtósnak való sem. Hiszen, aki a halálra készül, az nem tervez többé.
Ült a karosszékben, ölében kedvenc könyvével és várta a halált. Bevett egy marék gyógyszert, ivott rá pár pohár pálinkát és várta a megváltót. De a halált nem adják ilyen könnyen. A nyugalmat, a ház körüli megfizethetetlen csendet kétségbeesett nyávogás szakította ketté. A hang úgy csörömpölt kábult fejében, mint egy darabokra tört edény fülsértő zaja. Úgy gondolta, neki már nem kell foglalkozni e világi dolgokkal, pláne nem egy macskával. Remélte, hogy hamarosan megunja, és elmegy az állat. De az egyre éktelenebb hangon sivalkodott. Kénytelen volt kibotorkálni a mellékhelyiségbe.

Belenézett a tükörbe, ahonnan egy csapzott, falfehér, ijesztő, kiégett nő nézett vissza rá. A macska tovább nyávogott a bejárat előtt. Komótosan vizsgálgatta magát a tükörben, majd erejének utolsó maradékát összeszedve ledugta az ujját a torkán. Keservesen, görcsösen hányt, Isten se tudja meddig. A végén már véres epe darabok tolultak fel a gyomrából, le kellett ülnie a kád szélére, úgy remegett. Sokáig fogta a mosdót, fejével a csapnak támaszkodva. A macska már kaparta az ajtót. Remegő lábakkal tápászkodott fel, gondosan kerülve a tükörből esetleg visszanéző rettenetes képet. Jeges vízzel lemosta az arcát, kiöblítette a száját, majd elindult, hogy beengedje az állatot.

Nem volt babonás, nem hitt a véletlenekben, de most beleborzongott. Ez már nem a ház hidege volt, hanem a felismerésé, hogy az állat megmentette. Tétován nyitotta ki az ajtót, s azzal a lendülettel be is csapta, ahogy a hideg szél belekapott köntöse aljába. A szél egy kis havat is besöpört és mintha még a macskát is megemelte volna. Világéletében utálta a macskákat, arra sem emlékezett, hogy ez a dög, miként került ide legelőször. Korábban adott neki enni, aztán hetekre eltűnt. A fehér alapon fekete tarka mintás macska zöldessárga szeme felizzott, ahogy a házba lépett. Méltóságteljesen megállt, körbenézett, majd dorombolva a nő hideg lábához simult. Nem lehetett nem szeretni. Ahogy tekintetük összeakadt, a nő egy pillanatra azt gondolta, bizonyosan valami elátkozott ember bújt meg a macska bőrében. Úgy nézett fel a nőre, mint aki mindent tud, mindent ért. Bölcsessége nyugalommal itatta át a hideg szobát, s a nő rádöbbent, hogy nem halhat meg. Sem ma, sem máskor. A felismerés villámcsapásként érte, a lábai újra remegni kezdtek, s nem akartak engedelmeskedni. Erőtlenül rogyott a legközelebbi fotelba. Az állat nem hagyta magát lerázni, felugrott az ölébe.

Nem tudta mennyit aludt. Nem érezte magát jól, sőt kifejezetten rosszabb lett a helyzet, hiszen a fűtetlen házban szinte megfagyott. A másnap lázasan telt. A macska mégsem tágított mellőle. Lassan tavaszodott. A nap újra szikrázóan ragyogott, nyoma sem volt a téli depressziónak. Az első virágok kinyíltak, a szél be-behozta friss illatukat a konyha kitárt ablakán. Evlina vendégeket várt. A barátai jöttek. Újak-régiek. Kellemesen telt az este. Kártyáztak, beszélgettek, a nő sajnálta, mikor haza indultak. Bagir is előkerült. A cica azóta a fagyos este óta minden éjjel menetrendszerűen beállított, mintha vigyázni akarna rá.
A kora tavaszi napfény lágyan cirógatta végig az arcát. Ekkor jött rá, hogy elfelejtette behúzni a sötétítőt. Jó darabig csak feküdt az ágyban és a mennyezetet vizslatta. Gondolatai százfelé cikáztak. Sorra vette a napi teendőket, majd komótosan kiballagott a konyhába, s míg a kávé lefőtt, átfutotta a leveleket. Számlák és csekkek halmaza. Befizetni ráér, ha majd valamelyik nap bemegy a városba.

Evlina a kávé után felvette kinyúlt melegítőjét és nekifogott a fahasogatásnak. Ahogy a nap melege egyre erősebb lett, úgy lett az ő kedve is egyre jobb. Lógó nyelvvel épp egy nagydarab rönköt próbált meg a baltával feldarabolni, mikor fütyörészésre lett figyelmes. Ez a hang ismeretlen volt számára, ilyenkor senki sem szokott erre jönni. Felkapta a fejét, megszemlélte a lassan közeledő idegent, majd folytatta a munkát.

– Segíthetek hölgyem? – kérdezte az öblös hang magas, napbarnította tulajdonosa.
– Köszönöm, boldogulok egyedül is – dörrent rá a nő, magát is meglepve azzal, hogy szemernyi kedvesség sincs a hangjában.
– Ez számomra nem kétséges, de ettől függetlenül a favágás mégis csak férfimunka. Úgy látom, rajtam kívül jelenleg egy férfi sem tartózkodik a környéken, hacsak a macskáját nem számítjuk – kacsintott a tarka kandúrra.
Bagir ismét ott termett, amin Evlina el sem csodálkozott.
– És mégis miért segítene nekem? – kérdezte egy fokkal barátságosabban a nő.
– Mondjuk egy jó ebédért cserébe?
– Ebédért? Mondta valaki, hogy főzni fogok? – incselkedett a nő.
– Azt ugyan nem, de én azért bízom benne – mosolyodott el kisfiúsan a férfi.
– Áll az alku – nevetett rá Evlina, majd megmutatta hova kell behordani a fát.
Mire az ebéd elkészült, a férfi is végzett. Egy szál ibolyával a kezében lépte át a küszöböt.
Így kezdődött. Most, sok év távlatából Evlina még mindig kristálytisztán emlékezett a pillanatra. Arra, hogyan csapta meg orrát a férfi kellemes illata, hogy követte azt az első ebédet még sok másik.
– Nagymama! Nagymama! Nézd! A ház oldalánál nyílt ez az ibolya. Valamikor a tiédnek is ilyen színe lehetett, nem? – kérdezte egy gyerekhang a konyha ablakban.
A nő botjára támaszkodva elsétált az ablakig.
– Igen, pont ilyen volt – nevetett a gyermekre. – Ha kész a lecke, kikérdezem!
– Az már régen kész van. Tudod, hogy anyu csak akkor enged hozzád, ha már mindent megcsináltam – kacagott fel a kislány.
Az uzsonnára szánt kakaó melegen illatozott a kalács mellett. A gyermek szinte habzsolta, majd elmosogatott és megigazgatta nagymamája ágyát, ahol a fekete cica heverészett. Bagir csendben pihent a mezőn egy tölgyfa árnyékában, de leszármazottja épp oly elánnal őrizte gazdáját, mint tette anno a legelső macska. A cicának is kijárt egy simítás, mielőtt a szőke copfos kislány kacagva szaladt volna hazáig.

Evlina újra megnézte a fényképeket.

Megszagolta a préselt ibolyát, melynek  már régen nem volt illata, ám ő mégis képes volt felidézni, milyen volt egykor.
Boldog volt a férfival, örült, hogy akkor régen a sors útjába vezette. Két, szép gyermekük önálló életet élt már, az unokák is megszülettek, mikor a férfi örökre elment. Evlina azt hitte egy nappal sem éli túl, de azóta sokszor újra tavaszodott. A legkisebb unoka is már az elemi iskola második osztályába járt. A lánya hívta, hogy költözzön hozzájuk, a városba, de ő nem akart. Szerette az erdőszéli kunyhót, ide kötötte minden. Úgy érezte jól döntött, mikor itt maradt. A férfi is szeretett itt lenni. Egy pillanatra megborzongott, mintha valaki megsimogatta volna az arcát, majd bebújt az ágyába.
“Teljes életem volt!” – gondolta magában, végigjáratta tekintetét a kis házon, ahogy minden lefekvéskor szokta, aztán becsukta a szemét, s lassan elaludt.

Berill Shero

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: