Kacsa! Puff!, avagy egy balatoni emlék

Kacsa! Puff!, avagy egy balatoni emlék

Ki ne szeretné a Balatont? Gyermekkorom csodákkal teli tengere! Imádom a víz illatát, a balatoni esték hangulatát, a szúnyogok invázióját és a hullámok finom érintését, amint körülölel a víz. A családommal sok nyarat töltöttünk e zöldeskék tó partján, hol üdülőben, hol szállodában és volt, hogy csak úgy reggel elhatároztuk, hogy aznap ott töltjük a napot. Lévay Szabina Kacsa! Puff!, avagy egy balatoni emlék című novellája következik. 

Máig emlékszem a rituáléra, mely megelőzte az indulást. Édesapám ébredt legelőszőr és a kávéját kortyolgatva kiállt a teraszra felmérni milyen idő is lesz aznap. Természetesen a nyár közepén milyen idő is lehetne, hétágra sütött a nap és a tikkadt nővények a reggeli harmat maradékát próbálták magukba szívni. Miután édesapám megállapította, hogy gyönyörű nap virradt ránk ismét és meg fogunk főni a kánikulában, befordult a házba és mindenkit felébresztett egy hatalmas rikkantással. „Megyünk a Balatonra!” Nem kellett sokat várni, amint a kis család felébredt, bepakolt a kiskocsiba, amit az előző nap igazából ki sem pakolt a Balatonról való hazatérés után és indult is újra a Balatonra. Mert bizony édesapám nem egyszer úgy döntött, hogy egymás után több nap is lemegyünk fürdeni a magyar tengerhez, így előfordult, hogy csak aludni jártunk haza.
Valaki az északi partra esküszik, de mi a déli part szerelmesei vagyunk, Szántód partján töltöttük a nyár nagy részét. Régen a postás üdülő fenyő illatú faházaiban vészeltük át a forró napokat, majd  napi autókázással a szabadstrandon pihentünk. Mindig is szerettük, hogy a déli parton több kilométert lehet gyalogolni, mire a víz teljesen ellep minket. Itt édesanyám sem félt, akinek víziszonya annyira erős volt, hogy mindig vitte magával az úszógumiját. Csak kapaszkodott bele és hagyta, hogy mi gyerekek húzzuk magunk után a vízben.
Még ma is megtalálható a kis szabadstrand, – amit én ma már csak rejtett partnak hívok, mivel eléggé elfeledték a helyet– ahol fürdőzött az egész család. Emlékszem, a hosszú stégre, ami bevezetett a vízbe, nagyon sok csónakot kötöttek ki ott a horgászok .A stég, még mindig ott áll, de most már hiányzik róla a kék korlát, ami akkoriban végigfutott rajta, hogy a csónakokra még csak véletlenül se essen rá a csodálkozó kisgyerek. Ugrálni nem nagyon lehetett róla, mivel ott még elég kicsinek számított a víz, de ahhoz, hogy este a naplementénél besétáljon az ember a víz fölé, tökéletesnek bizonyult.
Történt egyszer, hogy a kis családom úgy döntött a fürdőzés után kisétál erre a stégre és megnézi, amint a nap lassan lemegy. Mi gyerekek még kicsit nyirkosan sétálgattunk mezítláb az egyenletlen stég deszkáin. Minket a bátyámmal még nem igazán kötöttek le olyan apróságok, mint a naplemente megcsodálása. Inkább azon nyafogtunk, hogy nem mehettünk vissza a vízbe fürdeni. Visszagondolva, megnézhettem volna a naplementét, mert a balatoni napnyugtának csodálatos varázsa van. Mikor már idősebb voltam, elmerengve néztem, ahogy a lemenő nap arany sugarai hidat képeznek a vízen azt a látszatot keltve, hogy az ember bármikor ráléphet a ragyogó fövenyre és akár a rózsaszínes, vöröses korongig is elsétálhat. Mint egy ösvény egy másik világba. Most is megdobogtatja a szívemet ez a gondolat.
Visszatérve arra az estére, nem nyűgözött le a látvány. Lassan a szüleim közölték, hogy ideje hazatérni és elkezdtek leterelni minket a stégről. Visszafelé botorkálva, valami sokkal érdekesebb tünemény vonta el a figyelmemet: egy kacsa. Imádtam a kacsákat nézni. Manapság is szeretem őket, de gyerekként rajongtam értük. Ahogy lágyan ringatózva a vízen közeledett felém, ki tudott volna másfelé figyelni. Természetesen a kacsa vadon élő állat, még ha meg is szokta az emberek jelenlétét, nem közelíti meg túlságosan őket. Ez a kacsa sem tett mást. Tisztes távolságba elúszott mellettünk, vissza a stég vége felé, ahol nemrég még a naplementét csodáltuk. Utána kellett mennem. Az a fránya kacsa elég gyorsan úszott ahhoz, hogy egy tíz éves gyerek ne érje könnyen utol, így utána kellett szaladnom. A kis családom kérdőre vont, hová is szaladok, mire elkiáltottam magam; „Kacsa!”
Abban a pillanatban történt valami. Máig kérdez bárki, nem tudok felelni, hogy pontosan micsoda. Csak annyira emlékszem, hogy mire magamhoz tértem, a korlátra csavarodva találtam magam. A szüleim elmondása szerint, ahogy szaladtam, megcsúsztam egy kacsa ürüléken és beakadhatott a lábam a stég egyik egyenetlen deszkájába, melynek következtében bukfencezve nekirepültem a korlátnak. Természetesen, az egész család halálra rémült. De nálam senki sem ijedt meg jobban, elvégre én csavarodtam fel a korlátra, nem ők!
Miután megállapították, hogy csontom nem tőrt, csak a térdemet horzsoltam le elég csúnyán, lehiggadtak a kedélyek. Megjegyzem az a sebhely, még mindig látszik. Hazafelé tartva csendben utaztunk, mikor édesapám egyszer csak megszólalt. „Kacsa! Puff!” Utána már nem tudtunk csendben maradni. A családom fuldokolt a nevetéstől, míg én, a szenvedő fél kikértem magamnak a viccet. Ezt a szégyent azóta sem tudtam magamról lemosni. Egy nyár sem telhet el úgy a családban, hogy ne sütné el valaki, de már nem érdekel. Az egyik legszebb emlékem lett a partról és néha már magam viccelődök vele, ha meglátok egy kacsát. Még akkor is, ha nem nyár van és nem a Balaton partján állok. Mert abban a pillanatban újra az a tíz éves kislány vagyok, aki rajongva szaladt egy kacsa után.

Lévay Szabina

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: