Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Kosztolányi Dezső Téli alkony című műve lett ma a Nap verse. A vers a Négy fal között című kötet Pasztellek ciklusában jelent meg. Ez a kötet az emberi magányról festett költői kép. A Téli alkony című vers pedig kiútkeresés az emberi magányból a társ felé, a család felé a lelki béke egyszerű feloldódásában.

 

A Pasztellek ciklus az impresszionista költészet szép darabja a magyar irodalomban. A pasztell színvilág visszafogott, halvány árnyalatai uralják a vers színvilágát: a szürkületben ( ,,hamvazó sötét”) csak három szín tündököl, a fehér-hó, az aranyló ablak és az ónszín ég.

Kosztolányi a szavakból alkotott képekkel egy festményt tár elénk, amelynek témája egyetlen pillanat: amikor a hazatérő ember a kilincsre teszi a kezét, vajon belép-e az emberi melegséget nyújtó otthon békés világába? Nem kapunk választ a vers végére sem, a költő kifeszíti vásznára ezt a határvonalon rekedt pillanatot.

A költő nemcsak tartalmilag igazodik az impresszionizmus témáihoz, hanem bontott ecsetkezelési technikáikat is leképezi költői eszköztárába. Ezzel a technikával a levegő remegését igyekeztek megragadni a festészetben. Ebben a versben ezt a hatást két kép adja vissza: a hamvazó sötét és a fehér rózsaként aláhulló hó, mindkettő apró ecsetvonásokkal festhető csak meg, vagyis a vibráló látvány köszön vissza a sorok által. 

Ám Kosztolányi itt nem áll meg, a tartalmi és képi világhoz hozzácsatolja a hangszimbolikát. Az első versszak lágyságát, puhaságát a ny, m, n, l hangok biztosítják, ezt követik aztán a csend közvetítésére hivatott cs, s, sz hangok, majd vidáman táncolnak a tűz fényénél a g, z, n, l hangkapcsolódások. 

A nap verse ma a Téli alkony.

 

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok…                                                                                                                             Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,                                                                                                                        fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,                                                                                                                    a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,                                                                                                                             a téli alkony nesztelen leszállott.                                                                                                                          Mint áldozásra készülő leányok,                                                                                                                            csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,                                                                                                                            retteg zavarni az út szűzi csendjét,                                                                                                                        az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában                                                                                                                    táncolva, zengve és zenélve lágyan,                                                                                                                      fehér rózsákként hull alá a hó.

 

Kosztolányi Dezső verseskötet megtalálható ITT

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: