Kötelező olvasmányok, avagy mennyit bír, akar, ,,kell” egy gyereknek olvasni?

Kötelező olvasmányok, avagy mennyit bír, akar, ,,kell" egy gyereknek olvasni?

Állok a kereszteződésben, az olvadó aszfalt gőzölgő párái a bőröm pórusain keresztül szivárognak tudatomig. Várom, hogy a lámpa zöldre váltson, nézem ahogy a levegő vibráló szűrőjén keresztül futnak egymással versenyt a kocsisorok a várost keresztül szelő párhuzamosok és merőlegesek koordinátarendszerében. Egyik kezemben vászontáska, benne a tizennégy kötet súlya függőleges tengelyemet oldalra húzza. A másik kezemben a lista, kötelezők, olvasom. Szubjektív írás következik, kötelező olvasmányról, avagy mennyit bír, akar, „kell” egy gyereknek olvasni.

Öt kötelező és a tíz ajánlott…

Minden évben megkapjuk az öt kötelező és tíz ajánlott olvasmány listáját. Minden évben elhangzik: „kell a gyereknek kötelezőt olvasni”, hiszen úgysem olvas semmi mást, mondja a kissé szigorú tanárnő. Lehet. De mi van azokkal a tizenévesekkel, akik mégis olvasnak? Akik nem csupán a telefont bújják, hanem érdeklődnek az irodalom iránt. Mi van azokkal a tizenévesekkel, akik úgy érzik, hogy ezek a könyvek legalább akkora súlyt képviselnek, mint az én vászontáskám itt a vállamon? Végül, de nem utolsó sorban mi van azokkal a fiatalokkal, akiket rá kellene vezetni arra, hogy az olvasás mennyi mindere jó, de senki nem teszi ezt meg, csak az hangzik el, hogy „kötelező, el kell olvasni”?

Ha kötelező, akkor muszáj?

A diákok többsége, ha már a kötelező szó említésre kerül, akkor menekülőre fogja. Ha feltennénk azt a kérdést, hogy mi lehet a probléma? Akkor minden bizonnyal rengeteg válasz érkezne. A szerzőkkel van a baj? A könyvekkel, vagy unalmasak, mindhárommal együtt? A kötelező olvasmányok kérdésében sok irodalomtanár próbálja a három irodalomtanítási koncepciót összevonni: a klasszikus műveket párhuzamosan olvastatják a diákok által javasolt kortárs művekkel, a szövegértelmezést az összehasonlítás révén gyakorolják.

Az irodalomóra csak akkor tudja teljesíteni az olvasóvá nevelés célját, ha motiválttá teszi a diákot az olvasásban: olyan műfajú, nyelvezetű, tematikájú szöveget kínál, ami az adott célközönségnek érdekes, róla, neki szól, az ő mikrovilágát, testi-lelki állapotát érinti – ezeket a szövegeket kellene kiválasztani a klasszikus és kortárs művek közül, írja a Dunszt.sk.

Hogyan legyen érdekes?

„Már egy hete csak mamára gondolok”, tanítom a kötelező verset a gyermekemnek. Kézzel lábbal magyarázom, imitálom, ahogy József Attila anyukája megy fel a padlásra, megy serényen, talán még az arcom is megfeszül annyira próbálom. Aztán a 10 éves, „Dosztojevszkiji karaktereknél megismert morális tartással teszi fel a kérdést, hogy bár a szenvedést nemesítőnek érzi, de az idillre való hajlamot alapvető emberi szükségletként ismeri el”, miért kell ezt megtanulni?

Lassan felsejlik bennem, ahogy ott állok a kétezres évek elején és mondom a Kati nevű, kissé szigorú tanárnőmnek ugyanezt a verset. Vajon anyám is így mondta egy generációval ezelőtt, és az ő édesanyja is? Lehetséges. Aztán beugrik az is, hogy érdemes erről az oldalról is megvizsgálni ezt kérdést, hogy miért muszáj valamit elolvasni. Mert mindenkinek fontos tudni és mert alapműveltség?

 

Kötelező olvasmány és alapműveltség

Egyszer azt mondta nekem Kukorelly Endre, hogy ha az ember kulturális zajjal veszi magát körül, akkor a gyerek óhatatlanul magába szívja és felnőtt korában is igényli majd azt. Ha az ember dönthetett volna arról, hogy kiskamasz korban önszántából olvas-e  kötelezőket, ha nem muszáj? Bizonyosan érdekes eredmények születnének. Hiszen fogalmunk sem volt, hogy mennyi mindenre jó az olvasás.

Vajon hány felnőtt tudja felidézni az Egri csillagok szövegét vagy valamelyik kortárs író szövegeit, aki nem kevésbé ilyen könyvmániás, mint én? Hányan ismerik a magyar magasirodalmi szerzőket vagy teszem azt a szórakoztató irodalmi szereplőket, akik gyerekkorukban egyáltalán nem olvastak? Tudom, tudom, ezen a ponton a kedves olvasók, akik ma már nap, mint nap forgatják és értik az irodalmat, ismerik a szerzőket, „természetesen én is”, felkiáltással, kissé felháborodva mondják, „rengetegen”.

Kötelezővé válás

De térjünk egy picit vissza oda, amikor ott állok és hirtelen visszazökkenek, nézem a listát, már csak egyetlen könyv hiányzik: Daniel Defoe Robinson Crusoe-ja. Nem vettem meg az előző boltban, mert nem csatoltak hozzá portfoliós feladatsort. Az eladónő értetlenül nézett rám szarukeretes szemüvege mögül, majd közölte velem nem valószínű, hogy ebben a regényben szerepel ilyesmi. Mondtam, azt én sem gondolnám, hogy Daniel Defoe portfoliós feladatsort szerkesztett volna a Robinsonhoz, sőt abban sem vagyok biztos, örömmel töltené el a tudat az irodalom kötelezővé válásáról.

Egyszerű olvasónapló

Persze, ha le kellene vezetni, hogy honnan hova jut el az ember, ha olvas? Miként válik olvasóvá, aki élvezi, igényli, és mindennap magába szívja azokat a gondolatokat, amik éppen érdeklik, akkor már csak arra szeretnék választ kapni, hogy mégis, a velem szemben álló hölgy, aki szarukeretes szemüveg mögött magabiztosan villanó tekintettel néz rám, a következő pillanatban a polchoz lép és szellemi győzelmének teljes tudatában leemel a felső polcról egy Olvasónaplót. Rövidített változat, olvasom rajta. Miért teszi?

Reményvesztetten lépek ki ebből a boltból is, meg sem próbálok konklúziót levonni, mivel ez már a harmadik üzlet, ahol Olvasónaplót akartak a kezembe adni az eredeti mű helyett. Állok a kereszteződésben, nyújtanám a percet, amíg a lámpa zöldre vált, kezemben a gyűrött lista, nyirkos tenyeremben szétfolynak a betűk és lassan szürkévé válik minden lehetséges útirány. Azon gondolkodom, hova tűnhetett a szivárvány? Emlékszem ahogy elértem. Emlékszem ahogy ott állok a régi politúrozott vitrin előtt a szivárvány színeiben játszó kötetek előtt és ámulva kérdezem magamtól:

Elérni a szivárványt?

-Mi ez Nagyapa, szivárvány?
-Ez irodalom…-feleli Nagyapa.
Megfeszítem minden kicsi izmom, ágaskodva nyújtózkodom centiről centire, hogy elérjem a szekrény peremét.
-Nagyapa, én nagyon szeretném felérni az irodalmat!
-Idővel el fogod érni ezt a szivárványt! -mondja bölcsen nagyapám.

Következő nyáron, amikor már nem volt félő, hogy vajas kenyér vagy málnaszörp landol a könyvlapokon, nos akkor sikerült végre felérnem az irodalmat és kötetről kötetre enyém lett a szivárvány, és a tudás, és talán onnan indult el a könyvmániám is.

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: