Lassan vége lesz ennek is

Lassan vége lesz ennek is

Lassan vége lesz ennek is. Folyton számon kéri. Követeli a figyelmet. Érzi, ahogy rátelepszik. Ahogy lassan tekeredik a nyakára, óvatosan lecsúszik a mellkasán, és egy hatalmas szúrással egyenesen a szívéig hatol. Követi a tekintetével, a mozdulatokat, minden egyes lépését. „Nincs semmi baj”, egy ideje ezt mondogatja magának. Azért van ez így, ahogy, mert a női szerepeket így kell viselni, és mert a férfi a családfenntartó. Aztán jöttek azok a fránya titkárnők. Mintha nem értené a férfi, hogy mi ezzel a baj, mikor a nő számon kéri. És egyébként is, miért kéri számon? Hiszen ő nem dolgozik.

 

Megy lefelé a lépcsőn. Nézem a teraszról. Vérvörösek a szemei, az arca nyúzott, már megint úgy néz ki, mint egy kifacsart citrom. Biztosan nem is evett ma, sportruhában battyog le a lépcsőn, mint mindennap, de már annyira feszült, hogy futni sem bír. Inkább az eldugott cigarettát veszi elő a táskájából és a futásra szánt, lopott időben elszív négy, öt szál cigarettát. Szabadság ez neki.
Aztán arra gondol, hogy nincs semmi baj, ezzel a lehetetlen mondattal nyugtatja magát. El kell meneküljön. Persze ezt a meggyőződést egy pillanat alatt elfelejti, mert hogyan tudna egy három gyerekes nő, munka, pénz, lakás nélkül bárhova is elmenni?
Ildikó folyton mosolyog, már 45 felé járhat és egy kicsit el is engedte magát, de az ő házassága mintaszerű, mondja mindig, amikor épp összefutunk a lépcsőházban. Múlt szerdán persze panaszkodott, hogy nem jár haza rendesen az ő élete párja. Vajon mit csinálhat minden péntek este?
Aztán hallom, ahogy a nyitott ablakon keresztül behallatszik a mondat. „Legyen úrinő, minden nő látott már ilyet”. Mondjuk ő nem gondolta volna, hogy amíg ő az anyjához vitte a három gyereket, a férj a titkárnőt kezelgette a márvány asztalon. Igazán szerette azt az asztalt. Tulip. A kedvence volt. Onnantól nem evett rajta. Valahogy nem volt gusztusa hozzá és a konyhapulthoz sem. Pedig azt is ő csináltatta.
Korán reggel ébred, minden erejével azon van, hogy megfeleljen a férjnek, és el tudja látni a gyerekeit. Nincs idő szomorkodni, majd ezen is átbillen.
„Húzd ki magad. Miért jársz úgy, mint egy kérdőjel?”- hangzik a kedves jó reggelt helyett a Bauhaus létcsőház folyosóján korán reggel. A lifthez megyek, tétován állok a lépcsőfordulóban, azon vacillálok, hogy elinduljak-e gyalog, várjam meg hogy épp kisírt szemmel ott áll-e a liftben. Elindulok gyalog lefelé.
Azon a télen nagy vihar volt, hallom, ahogy jön fel a lépcsőn Ildikó, és idegesen kopog az ajtómon. Nem jött haza este. December 23-a volt. Az előző esti karácsonyi buli után valahogy nem találta a hazafelé vezető utat. Gondolta, majd ebéd körül megjelenik. De nem jelent meg. Azt az estét egyedül töltötte a gyerekekkel. És a következőt is. 24 -e az fontos nap, Ildikó befaragta a fát a helyére, szépen feldíszítette a gyerekekkel, megcsinálta az ebédet, aztán csörgött a telefon. Alig szedte ki a húslevest, egy idegen számról hívták.
A kórház volt, hogy őrizetben van, mert tegnap olyan jól sikerült a karácsonyi céges buli, hogy bevitték. Persze elmegy érte. December 24-e volt, még mindig, egy fontos nap, hiszen a legkisebbnek a szülinapja van. A hó akkor kezdett el hullani, még mondta is a gyerekeknek, hogy milyen szép karácsony lesz, hogy szép fehér lesz minden. A kórházban egy félholtra vert, részeg embert látott. Nem látta a férjét, csak egy embert, aki tegnap jól helyben hagytak. Az orvos szerint a sebek begyógyulnak. Ildi ezt hajtogatta magában a kocsiban. Ha akarja benntartja-mondja az orvos. De nem akarta. Hadd menjen haza, és csináljuk végig ezt a látszat életet, mert az a normális karácsony, hogy apa és anya együtt eszi meg a félig kihűlt húslevest az asztalnál. És legyek úrinő, hangzik az asztalnál az anyjától. „Ne bántsd az én fiamat. „

Aztán egy este Ildikó elkezdett pakolni. Nem kifejezett tervekkel, csak rakta bele a táskába a ruhákat, először azt, amire nem volt szüksége. Aztán azokat is, amikre igen. Körbenézett, a kedvenc festményét nézte, minden ecsetvonásra emlékezni akart. A tárgyai, a bútorai, a lakása. Pörgette magában azt a 15 évet, amikor neki soha nem volt igaza. Még a teát sem tudta jól meginni. Egy órán belül, már az autóban ült a három gyerekkel, beindította az autót, és csak ment előre. A férj fenyegetőzött, hogy ha elmegy, akkor nem lesz semmije, amúgy sem képest egyedül fenntartani magát. Mit képzel, és egyébként is miért hagyja el? Nem érti, hogy miért megy el. Lassan két éve volt, mondja Ildikó a bíróságon. Felnéz, a másik oldalon egy magabiztosságtól duzzadó tekintet néz vissza rá. Telis-tele megvetéssel. Egy hátizsákkal jöttél ide, úgy is fogsz elmenni. Cseng a fülében a mondat.

Lassan vége lesz ennek is.

 

Boncsér Kata

 

Kép forrása: Pixabay

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: