Minden a tartáson múlik

minden

Állunk a villamosra várva. Gitta motyog valamit az orra alatt.  A buszmegálló üvegfalának támaszkodva nézem a sok várakozó arcot. Mindenkinek van egy verziója a másikra. “Lapozgatom” a telefont, hiábavaló keresgélés után nézem, hogy mit olvassunk, és mit ne. Ebben az esetben a mit ne a kérdés, hiszen a felvillanó képek után jön a “ha ezt a pontot megnyomod, megszűnik a stressz” felütés, persze soha nem szűnik meg, miért szűnne?  

A mellettem álló férfi rádiót hallgat,

de olyan hangosan, hogy akaratlanul én is hallom. Egy alapos, megtervezett, több hónapja kitervelt akcióterv ma eszkalálódik.  Férjhez megy a celeb, baleset.. Nem kell több infó. Szorongatom a könyvet a kezemben. MOST, áll a sárga borítón. Az írónő legutóbbi három könyve kifogástalan. A fekete a zöld és ez a sárga is, egy érett nő tollából. Aztán felnézek, Gitta felszáll  a villamosra.  Feszengve támolyog az ülés felé, fehér botjával kopogtatja a kétoldalt sorakozó székeket. Hirtelen egy tizenéves hatalmasat lök rajta, majd kényelmesen dobja le magát az ülésre.

Tartás, anélkül nem mész semmire

Minden erőmet felhasználva ráharapok az ajkamra, kissé felszisszenve mondom magamnak, hogy koncentrálj a könyvre. Olvass inkább, győzködöm magam. Közben nem keltek feltűnést, nem mutatok mást, és nem is ordítok. Csak állok ott a villamoson, kezemben azzal a félig összegyűrt könyvvel, amit a két olvasónapló és néhány ajánló után következik majd.  Tartás, anélkül nem mész semmire, folytatja Gitta.  Tartsam magam, ne ordítsak, még csak ne is szóljak. Egyenes háttal áll és tűri, ahogy a fiatal fennhangon, ordítva röhög valamilyen buta insta sztorin.  

 

Minden a tartáson múlik,

tette hozzá. Neki nem kell semmi különös ahhoz, hogy megnyugodjon – mondta.  Nyugodjak hát én is meg. Aznap délután csak bosszantani akart. Bosszantani, mert éppen azt ecsetelte, hogy egy nő csak akkor igazán nő, ha férjhez megy, na és a gyerek, anélkül semmit nem ér. Ennél a mondatnál még fel is emelte az ujját, hogy nyomatékosítson valamit, amiben én éppen akkor kevésbé foglalkoztam. Miközben félszemmel néztem a kamasz arcát, azt ecsetelte, hogy úgy múlik el a fiatalságom, hogy nem lesz nyoma a létezésemnek. Illene már végre nekem is egy gyereket szülnöm. Hogy gondolom, hogy folyton csak az írással, és azzal a sok buta könyvvel foglalkozom, és nem vagyok annyira fáradt, mintha lenne más is?

Tartás, anélkül nem mész semmire

Elég riasztó portrét érzékeltem a monológ után, ettől persze még nyugtalanabb lettem. Most éreztem először igazán, hogy vissza akarom fordítani az időt. Az idő pedig csak ment előre, ha megállt volna, amíg a srác meglöki Gittát, most nem kellene hallgatnom és sziszegve feszengenem a pofátlanságon.  Nem kéne tartanom magam, amikor épp felszínre próbál törni a nagy nehezen saját önérzetem által elfogadott tragikus helyzet, miközben még mindig abban hiszek, hogy csoda történhet, na nem egészen azért, mert észreveszem, hogy érdemes ezt a civil illúziót választani, hanem mert egy halk mondattal megszakít valaki.

Ha minden ugyanolyan módon lenne másmilyen

A szemeimmel lassan bandukolok végig a villamos ülésén, felemelem a fejem, és meglátom, ott áll előttem a kedves kamaszunk. Nem gondoltam arra, hogy úgymond egy belső késztetésből elinduló vezérelt folyamat végén, rám néz és megszólít.  Én pedig kissé bambán nézek rá, biztosan sok ilyet látott már. Ha mást nem, saját önarcképét a tükörből vissza. “Milyen retró, hisz olvas – mondja. Ahogy a kijelölt folyosón összegyűjtött emberek várják, hogy végre haza mehessenek, úgy hullámzik a tömeg a villamoson.  És ha minden ugyanolyan módon lenne másmilyen, mint akkor, ahogy Péntek Orsi mondja.  Akkor ez is másképp történt volna.   A kérdés pedig nem az, hogy miért nem olvas annyi ember, hanem az, hogy miért  olvasunk, és persze mit!

 

 

 

 

 

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: