Nekem a Balaton a Riviéra

Nekem a Balaton a Riviéra

„Nekem a Balaton a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon!” Én még nem láttam a Balatonnál homokos partot, bár hallottam róla, hogy van. Gyerekként a part füves és betonnal lezárt, kövekkel kirakott partszakaszt jelentett, ahol lépcsős stégen lehetett a térdig érő vízbe begyalogolni. A déli part varázsa! Egy nyarat viszont az északi parton töltöttünk a családdal a változatosság kedvéért, bár a déli part továbbra is a szívünk csücske maradt. Lévay Szabina novellája következik a magyar Riviéráról.

A megszokott fenyőillatú, négyágyas táborozó hangulatot lecseréltük egy több csillagos szállodára, amit szintén a Magyar Posta tulajdonaként tartottak számon akkoriban Balatonalmádiban. Azt, hogy miként intézte el édesapám a luxusüdülést máig nem tudom, gyerekként pedig nem is érdekelt. Máig emlékszem a hatalmas parkban elhelyezkedő, három vagy talán négy szintes hotelre, mely sárga színben tündökölt, egy csinos kis étteremmel az alsó szintjén, melynek teraszára minden este kiültünk. Édesanyám itta a felmelegített sörét, mert mindig attól félt, hogy megfájdul a torka, mi gyerekek pedig hangosan cseverészve apánkkal römit játszottunk, mialatt apám is legurított pár sört. Azon a nyáron láttam édesanyámat előszőr és utoljára becsiccsentve. Meg is van valahol a kép, amint a teraszon ücsörgünk azon az augusztusi éjszakán és gyönyörködünk a rengeteg hullócsillagban.
A vízpartban már több kivetni valót találtunk, mint a szállás minőségében. Mindenki tudja, hogy az északi parton a víz hirtelen mélyül. Amikor bemegy az ember, már szinte mellkasig ér a víz. Alig ötven méter és már nem tudsz tovább gyalogolni. Ez eléggé megnehezítette édesanyám életét, hiszen a víztől való iszonya itt sokkal erősebben jött elő. Mi, gyerekek pedig, amint a vízbe léptünk, máris a nyakunkig ért a víz. Azon a partszakaszon nem lehettünk annyira szabadon, mint a déli parton. Szüleink nagyon odafigyeltek ránk, csak a part közelében tartózkodhattunk, vagy ha beljebb mentünk játszani, csak velük mehettünk. Ebből nem engedtek.
Akkoriban, – most nem tudom mi a helyzet, rég jártam arra – nagyon sokan jártak Balatonalmádiba. A városra szinte nem is emlékszem, csak az állandó tömegre, ami mindig a part felé hömpölygött. Emlékszem, a strand mellett közvetlen futott a vasúti sín, így valahányszor a partra igyekeztünk át kellett magunkat préselni a vasúti gyalogos átjárón, ami egy hatalmas felfújt cápával igen nehézkes manővernek számított, amíg apám meg nem elégelte és úgy döntött, a cápát azon a nyáron száműzzük a strandról. Mondjuk nem is hiányzott, olyan magas vízben fel sem tudtam szállni rá.
Édesanyám más kivetnivalót is talált a strandban, mint a mély víz. A higiénia! Emlékszem egy épület állt a parton, ami mellékhelyiségeket rejtette. Mivel nem akadt megfelelő személyzet a nagy forgalom alatti takarításra, állandóan mocskosan találtuk. Édesanyám attól tartott, hogy elkapunk valami fertőzést. Aki pedig ismeri édesanyámat az jól tudja, hogy remek megérzései vannak és egy boszorkány. Állítólag, egyszer egy médium a tanítványává akarta fogadni. Így, ha édesanyám mond valamit, vagy csak sejt valamit, az általában be is következik. A bátyám és én is ágynak estünk, nagyon magas lázunk volt. Szegény édesanyám! Egész éjszaka vizes ruhával borogatott minket, hogy lenyomja a lázunkat. Még hideg vizes fürdőt is kaptunk, amit annyira nem szerettem, de ha az ember nincsen jól, akkor nincs mese, azt kell tenni, amit Anyu mond. Szerencsére a hotelben nyaralt egy orvos is és kaptunk tőle gyógyszert.
Abban a pár napban nem tudtunk a strandra menni, nem is akartunk és utána pedig anyám nem engedett minket. Nem kell, hogy még valamit elkapjunk felszólítással, többet nem mentünk a vízpartra. De ki is akart volna lázasan a Balatonba lubickolni! Emlékszem, abban a pár napban még a nap sem sütött. Sötét felhők kavarogtak a szálloda felett, ami kicsit megnyugtatott minket, gyerekeket, hogy nem maradunk ki semmi nyári kalandból, hiszen rossz az idő. Tényleg úgy nézett ki, mintha el akarna eredni az eső. Ez nem állította meg apámat, hogy kiüljön az étterem teraszára és dolgozzon. Mivel nem tudott segíteni anyámnak az ápolásunkban és csak láb alatt volt, inkább elfoglalta magát. De most őszintén! Ki visz magával munkát a nyaralásra? A mostani időkben az internet és a laptopok, okos mobilok világában ez nem lenne meglepő vagy különös, de a kilencvenes években ez szinte képtelenségnek hatott. Annyi papírmunkája akadt mindig, hogy emlékszem több papírhalom között ücsörgött mindig órákig. Nos, az én kedves édesapám a nyaralásra bepakolta magának a több doboznyi raktári űrlapot, és szépen kipakolva tornyokba rendezte az étterem egyik asztalán. Annyira szürreális, de így történt.
Az én édesapám szorgalmasan dolgozott azon a borús napon, amikor a két gyermeke betegen feküdt a szobájában és egyszer csak meghallotta az én hangomat, amint jókedvűen a Süss fel nap, fényes nap című dalocskát énekeltem teli torokból a feje fölött két emelettel, a szobánkból. Ugyanis az történt, hogy jobban lettem. Ettől annyira jó kedvem lett, hogy a napot is bíztatni kezdtem, neki is legyen jó kedve és süssön már ki, így énekkel buzdítottam. A nap pedig meghallotta a kérésemet, előbújt a felhők mögül és többet nem is rejtőzött el előlünk. Lehet én is örököltem egy kis boszorkány vért édesanyámtól. Édesapám azonnal abba is hagyta a munkát és felsietett hozzám, hogy elújságolja miattam sütött ki a nap.
Azóta felnőttem és tudom, csak egy véletlen egybeesés lehetett és a kettőnek nem volt egymáshoz semmi köze, de olyan jó hinni, hogy azon a napon, Balatonalmádiban egy kislány, aki én voltam előcsalogatta az énekével a napot.

Lévay Szabina

Nekem a Balaton a Riviéra
Nekem a Balaton a Riviéra

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: