Nemzetek találkozása; interjú Pap Évával

Nemzetek találkozása; interjú Pap Évával

Nemzetek találkozása, Berill Shero készített interjút Pap Éva írónővel. Jó megfigyelő, kíváncsi, olykor sétál az utcán és észreveszi, hogy egy karakter pont beleillik a történetbe. Pap Éva mindkét regénye hatalmas sikert aratott. Talán a témaválasztás lehet az oka, vagy a megközelítés, hiszen első regénye az egymásnak tett ígéretekről, szeretetről, örök szerelemről szól, ugyanakkor előszeretettel nyúl olyan témákhoz is, mint a családi titkok, mélyben lappangó fájdalom, vagy soha el nem mesélt történetek. Bepillantást enged az ötvenes évek Jugoszláviájának titói világába. Talán ez a két könyv erre is hivatott, hogy az olvasó betekintést nyerjen ebbe a világba, a Vajdaságba, a volt Jugoszláviába. 

 

BS: – Eredendően lakberendező vagy. Azt mondják, hogy az írás kapcsán az apró részletek nagyon fontosok, hiszen a vizualitás elengedhetetlen minkét szakmához.

PÉ: – Kíváncsi vagyok, jó megfigyelő, ami szerintem fontos az íráshoz. Gyerekkorra datálódnak az emlékeim. Emlékszem, két-három éves lehettem, elmentünk vendégségbe, ahol végig csöndben voltam. Viszont amikor hazamentünk elmeséltem, hogy milyen volt a függöny, a szőnyeg rojtja, vagy milyen ruhát viseltek a házigazdák.

BS: – Ezért lett az első szakmád a lakberendező?                                                                                            
PÉ: – Valószínűleg közrejátszott benne, mert ahhoz is kell vizualitás, de a elengedhetetlen az írás kapcsán is, ha az ember karaktereket formál vagy embereket, arcokat jegyez meg az utcán. Jó ha észreveszi az apróságokat, különös figurákat, jók lesznek azok még valahova, szükség lehet rájuk. Ahogy említettem, kíváncsi vagyok. Mindig érdekeltek az idős emberek történetei, a „hogy volt régen”; hogyan éltek, mit csináltak. Szerettem turkálni a padlásokon, a pincében, megsárgult fotóalbumokat nézegetni. Nyilvánvalóan ez a kíváncsiság vezetett odáig, hogy több olyan ötlet született meg a fejemben, amit le akartam jegyezni. Ez a kíváncsiság nagyon jól kamatozik az írás során. Az emberi kapcsolatok foglalkoztatnak, a miértek. Mi mozgatja, mi motiválja őket, ki, hogyan gondolkodik. Ilyeneken magánemberként is szeretek elgondolkodni.

BS: – Említetted, hogy érdekelnek a padláson talált dolgok. Az És újra felkel a nap című regényed ilyen indíttatásból született. A második könyved cselekménye sem a jelenben zajlik, hanem az ötvenes évek titói  világában. Tervezel-e olyat írni, ami jelenközeli? Várhatunk frissebbet vagy maradsz ezen a síkon?                                                                                                                                                                    
PÉ: – A második regényemhez viszonylag lazábban kapcsolódik majd a következő. A Mielőtt lemegy a nap egy idős férfi visszaemlékezése a fiatal korában történtekre, amelyek kihatással voltak egész későbbi életére. Ebben a kötetben már megjelenik a következő történet karaktere, az ő fia. Ez abszolút kortárs. Ez számomra kihívás is, mert a novelláim nagy része múltban játszódik. Nem tudom, hogy nagyobb lélegzetvételű írásnál fog-e működni, de optimista vagyok. A különbség abban rejlik, hogy kevesebb a tárgyi kutatómunka. A jelenkorban nem kell annyit kutatni a történelemben, az emberek szokásaiban, mint egy 50-60-100 évvel ezelőtt játszódó történetben.

BS: – Az írás rengeteg fázisból áll. Minden mű egy apró gondolatból vagy egy intuícióból képes megszületni. Vagy akár egy olyan benyomásból, mint például utazol a metrón és meglátsz egy idős emberi arcot. És persze mielőtt megszületik, ezt megelőzi az, hogy néhány részletet, ha nem is egy komplex történet elképzelj magadban. Azt, hogy a szerző honnan-hova szeretne eljutni. Illetve, hogy hitelesek legyenek a karakterek, korhűen beszéljenek, ha a cselekmény évtizedekkel, évszázadokkal korábban játszódik. Amennyiben időben visszamegyünk, fontos a kutatómunka. Te, hogy érzed, neked melyik az erősséged? A kutatómunka mennyire áll közel hozzád?

PÉ: – Nagyon közel áll. Már fiatalabb koromban is érdekeltek a különböző művészeti ágak: képzőművészet, a színház. Ezekhez kapcsolódva újságírást is tanultam. A Délmagyarországnál jelentek meg cikkeim, a témát én hoztam. A Holt-Tisza ág és szennyvízkezelés évek óta megoldatlan problémájának jártam utána. Nem lehetett tudni, hogy milyen érdek áll a meg nem valósulása mögött. Imádtam a problémának utánajárni, embereket megkeresni, oknyomozást végezni. A regényírás kutatómunka részében is ilyesmiről van szó. Megkeresni, visszagöngyölíteni, ha nem tudjuk az okokat, kitalálni, ha valamilyen nyomra bukkanunk, akkor azt még jobban felfejteni. Adott esetben múzeumba, könyvtárba elmenni, levéltárban, interneten böngészni vagy embereket kérdezgetni. Ez nekem mind nagyon izgalmas, elengedhetetlen, főleg, ha történelmileg hiteles műről van szó.

BS: – A második könyved több, mint három hónapja jelent meg. Mi lesz a következő? El tudod már engedni az előzőt, és belekezdtél a harmadik regény megírásába?                                                               
PÉ: –  A szöveget és a történetet hamarabb elengedtem, mint az első könyvemnél, de a sűrű könyvbemutatók miatt még nem tudtam érdemben foglalkozni a következővel. Főleg a vajdasági író-olvasó találkozók eufórikus hatással voltak rám. Minden egyes találkozó után fel kellett dolgozni a közönség reakcióját, velük együtt gyakran én is elérzékenyültem. A kapocs az, hogy önkéntes küldetést vállaltam, látván, hogy sokan nem tudják az anyaországban, hogy például Újvidék egy város vagy tartomány. Azt sem tudják hova tenni, hogy a magyarok, miként kerültek oda, hogy élnek ott. Nem tudják megkülönböztetni, hogy aki onnan jön, az jugó, szerb vagy vajdasági magyar. A szülővárosomban, Szegeden is megkaptam, hogy szerb vagyok, pedig innen származom. A férjem bunyevác-magyar vegyes családból származik. Amíg ezt magyarázni kell, addig úgy gondolom, van mit tennem. Ez a két könyv erre is hivatott, hogy az olvasó betekintést nyerjen ebbe a világba, a Vajdaságba, a volt Jugoszláviába. Ízelítőt kapjon abból, hogy a Vajdaságban élő magyarok sorsa, hogyan fonódik össze az ott élő különböző nemzetiségekkel. Ezt elmondani az ottaniaknak és amit ott látok, azt elmondani az itthoniaknak felemelő érzés. Jó érzéssel tölt el, hogy én ezt tudom, hogy ekkora rálátásom van és hogy valami olyasmit csinálok, amit más nem.

BS: – Ezt most már próbálod tudatosan beépíteni a műveidbe?                                                                     
PÉ: – A harmadik regényben is figyelek erre, mivel a főszereplő fiú, Márkó 1992-ben, a háború elől jön át Magyarországra. Letelepszik, itt alapít családot. Ez a mű alkalmat ad arra, hogy a háború elől odaátról menekült ember életét is megmutassam, hogyan is tud beilleszkedni az itteni életbe.

BS: – Ez is rengeteg kutatómunkát igényel.                                                                                                      
PÉ: – Igényel, de a férjem példáján a hozzá hasonlókat szeretném bemutatni. Az ő történeteiket a 70-80-90-es évekből, a többit már tudom. Ez a fajta tapasztalat jött a házasságommal, azaz részben adott, részben meg még feltárásra vár.

BS: – Határon túli magyarok olvasnak többen?                                                                                                 
PÉ: – Azt gondolom, hogy mindkét történetem ad élményeket bármilyen olvasónak, aki szereti a romantikus történeteket, lélektani dolgokat. A vajdaságiakat azért érinti meg ezen felül, mert azon a területen játszódik, amelyhez ők a gyökereikkel és ezáltal érzelmileg is jobban kötődnek.

BS: – Az első könyvedben azt láttam, hogy nem kívánsz állást foglalni a nemzetiségek közti belviszályokban vagy a családon belüli ellentéteknél. Ez tudatos?       

                                                       
PÉ: – A történelmi hátteret olyan szinten hoztam be a könyvbe, amennyire szükséges volt. Arra is gondolnom kellett, hogyha ezt lefordítják, azt nemcsak a magyarok, hanem a szerb ajkú és nemzetiségű közönség is olvassa. Idén elkészül a szerb nyelvű fordítás is. Történtek véres dolgok mindkét oldalról, ami mellett egyetlen szerzőnek sem dolga állást foglalni. Tovább haladva az időben, az 50-es, 70-es évekig vagy a 92-es háborúig, amit szintén érint a második könyv. Addig, amíg a mai napig ők (horvát, bosnyák, szerb) sincsenek azonos állásponton, végképp nem tisztem bármelyiknek is az oldalára helyezkedni. Azt figyelembe vettem, hogy a történelmi események hogyan hatnak a szereplők életére. A valóságban vannak markánsabb különbségek.  Amit én láttam a férjem családjában, egyértelműen megerősítették azt, hogy a háború előtt szépen éltek együtt a nemzetiségek. A férjem bunyevác nagymamájának a legjobb barátnője szerb volt. Nem volt kérdés, hogy ki milyen vallású vagy nemzetiségű. Az ellentétet a politika élezte ki közöttük. Van egy szép történetem, ezt még sosem mondtam el. Szarajevóban kétszáz magyar él. Megismerkedtem az ottani egyesület vezetőjével, Muratovic Irmával. Az ő édesapja különös véletlen folytán pontosan ugyanolyan idős, mint az én főhősöm a Mielőtt felkel a napban és ugyanúgy Szarajevóban él és mivel megszerette a várost, ott maradt és vele együtt még sokan, így lett a magyar kolónia. Irma mesélte, hogy a 92-es délszláv háború idején Boszniában egy faluban, egy bosnyák férfi 14 családtagját veszítette el úgy, hogy a szerbek falvakba mentek be és irtották az embereket. A szomszédjában lakott egy szerb család, aki a történtek után nem menekült el. A bosnyák férfit kérdezték, hogy tekint erre a szerbre? Ő pedig azt felelte: – mint a szomszédomra, aki itt élt 20-30 évet velünk együtt. Nem haragszom rá, ha embereket ölt volna, nem lenne itt. Ez engem nagyon megérintett. Úgy gondolom, hogy ez a viszonyulás a titói rendszer hozadéka. Jó lenne, ha mi is így gondolkodnánk. A Vajdaságban felnéznek azokra, akik az anyaországból jönnek hozzájuk. Nagyon hiányzik nekik a kapcsolat velünk. Ahogy jobban megismerem őket, látom, hogy kénytelenek beilleszkedni. Kisebb településeken voltak és vannak olyanok, mindkét oldalról, akik megtisztelik a másikat azzal, hogy a saját és a másik nyelvén köszönnek. Jó napot! Dobar dan! Mi meg sokféle embert kirekesztünk magunk közül azért, mert szegény vagy gazdag, vagy a végzettsége miatt. Ezen jó lenne változtatni. Amikor férjhez mentem, nem változtattam meg a nevemet, viszont mostanában foglalkoztat a gondolat, hogy felvegyem a szerb állampolgárságot, ez egy gesztus lenne a szerbek felé. Annak a jelképe, hogy lehet és érdemes hidat építeni az együtt élő különböző nemzetiségek közé, úgy, hogy ezzel senki nem veszíti el a saját identitását, hanem jobban megérti és ezáltal jobban elfogadja a másikat.

Nemzetek találkozása; interjú Pap Évával
Nemzetek találkozása; interjú Pap Évával

 

Kép forrása: Pixabay, Pap Éva szerzői oldal

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: