Orosz írónők eltűnt sorai nyomán

Orosz írónők eltűnt sorai nyomán

Ezen a héten az Írónők és író nők rovatunkban két orosz költőnő szerepel, mégpedig Marina Ivanovna Cvetajeva és Anna Andrejevna Ahmatova. Ha azt mondom orosz szerzők, általában Ljudmila Ulickaja vagy Tolsztoj és Gorkij ugrik be, de ennyire nem egyszerű a helyzet. Nem is olyan régen azt írta valaki, hogy ,,Vlagyimir Putyin úgy döntött, hogy orosz irodalmi kánont alkot.” Nos, nem titok, mint minden másba, ebbe is beleszólt a politika. A jól ismert kötelezőkön kívül lássuk, kik voltak az orosz irodalom tudatosan feledésre ítélt költőnői, akik azonban olyan műveket alkottak, melyek, mint színes álmok újrateremtődnek a jelen világában.

 

SZAMIZDAT

szamizdat illegális kiadvány a kommunista rendszerekben, amelyet azért írtak, nyomtattak és terjesztettek titokban, mert a rezsim cenzúrája betiltotta volna a közölt tartalmak terjesztését. A magyar szamizdat irodalom vagy hazai szerzők munkája, vagy külföldön készült magyar, illetve külföldi szerzők írásainak hazai terjesztése volt. Az írógépen másolt szamizdatot Magyarországon az 1970-es évektől butik-irodalom néven is emlegették. A szamizdat sokszorosítóit, íróit, szerkesztőit, terjesztőit gyakran zaklatta a rendőrség, illetve a titkosszolgálatok, emiatt a példányszám viszonylag alacsony, az elért olvasói kör pedig szűk volt, általában csak humán értelmiségiekre terjedt ki. A szamizdat írásokat is felhasználó (Magyarországon tiltott) Szabad Európa Rádió hallgatói köre is viszonylag szűk volt, mindezek miatt a magyar lakosság domináns része még ennek az irodalomnak a létezéséről sem tudott a rendszerváltásig.

 

CVETAJEVA

Marina Ivanovna Cvetajeva az orosz modernizmus egyik legnagyobb alakja. Olyan különös módon vált azzá, hogy a nagy irodalmi mozgalom, az avantgárd idején egyetlen irányzat mellett sem kötelezte el magát. Alkotási folyamata során olyan szintézist hozott létre, amely évszázadok művészi eredményeinek összessége a mitológiától és az orosz népköltészeten át Gyerzsavinon, Goethen, Puskinon át a legmodernebb vívmányokig, az ,,izmusokig”.

Bár elismerte pályatársait, a szimbolista Belyt, Beokot, az akmeista Ahmatovát, Volosint, a futursta Majakovszkijt, saját öntörvényű lénye nem viselt semmilyen műfaji korlátot. Az ő versbeszédében mindez együtt hat. Nem műveltséganyagot lényegít át, mint a szimbolisták, a történelem neki nem korszakokon átívelő emlékezet, mint az akmeistáknak. Nála minden nagyszabású lelki történéssé, lángoló szenvedéllyé, emberi katasztrófák izzásává lesz. 

Amit alkotott egyedülálló, ezt kortársai is észrevették. Borisz Paszternák így mutatta be Rilkének:,,Itteni kerülőutakon eljutott hozzám egy olyan igaz és valódi verse, amelyet itt a Szovjetunióban már egyikünk se tud írni. Marina Cvetajeva az, Isten kegyelméből való költő.”

Rövid életének utolsó évei száműzetésről, kitelepítésről, magányról, teljes elfeledettségről szóltak. 1941-ben önkezével vet véget életének. Művei azonban betiltásuk ellnére is továbbéltek és hatottak. Brodszkij így ír róla: ,,Abban az időben (1965 előtt) én Cvetajevát természetesen nem könyvekben, hanem kizárólag szamizdatos gépelt lapokon olvashattam. Már nem emlékszem ki adta a kezembe, de amikor először olvastam A hegy költeményé-t,minden a helyére került bennem. “

AHMATOVA

Cvetajeva pályatársa, az ,,orosz Szapphó”. Szinte hihetetlen, hogy két ekkora üstökös a költészet egén egyazon időben alkosson, de így történt. Saját pályatársaik körében is megoszlottak a vélemények arról,hogy melyikük a  tehetségesebb.  Az ő eredetiségét a művein átviharzó szenvedélyek pontos, tömör, abroncsba szorított sorai és a lélektani mélységekig hatoló ábrázolásmódja jellemzi. 1912 fontos évszám az életében, hiszen amellett, hogy abban az évben születik meg fia, Lev Gumiljov,  Este címmel megjelenik első könyve is. A kritika rögtön felfigyel a kötetre, amely nem más, mint egy verses napló és egy szerelem finom rajzolatai tűnnek elő soraiban. Ezután sorra jönnek az újabb kötetek, majd elkezdi írni Poéma hős nélkül című munkáját, amely Ahmatova filozófiai összegzése. Ez a mű azonban már csak 1976 után jelenhetett meg a Szovjetunióban, mivel 1946-ban Sztálin főideológusa, Zsdanov bírálni kezdte költői tevékenységét.  Ennek a két kiváló írónőnek a munkássága nem maradhatott volna fenn, ha nincsenek olyan bátor, költészetet szerető és tisztelő emberek, akik komoly büntetések terhe mellett titokban, gépelt papírokon terjesztették verseiket. Közülük az egyiket Ljudmila Ulickajanak hívják. Hozzám is általa jutott el a költészetük, igaz már teljesen legális formában.

Kép forrása: Pixabay

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: