Pókfonálon

Pókfonálon

A pókhálóval átszőtt, elfeledett útvesztő mélyén, a feledésre ítélt emlékek között,  rögtön a megszakadt barátságok mellett ott lapult az elárult, soha be nem teljesült szerelem. Csendesen, alázatosan rejtőzött a régi lomok között, épp csak az vette észre, aki figyelmesen szemlélődött. A Pókfonálon novella egy elveszettek hitt szerelemről, amit benőtt már a gyom, de egy napon újraértékelődik a fontossága.

 

A hajnal lopakodó árnyai megkíséreltek behatolni a behúzott függöny résein keresztül. A hálószoba a megszokott képét mutatta. A lepedő gyűrött ráncai ugyanazt a mintát rajzolták a matracon, mint tegnap vagy tegnapelőtt; a párna memóriája hűen őrizte a női arc csontjainak vonalát. A szoba levegője az éjszaka folyamán fokozatosan telítődött a kilélegzett szén-dioxid lassan bomló molekuláival, öntudatlanul elárult érzésekkel, levegőbe ásító mozdulatokkal, apró, elfojtott sóhajokkal, melyek ernyedten haltak bele a hajnali csendbe.

A falak pókhálószerű repedéseiben rég elfeledett álmok bújtak meg, amelyeket minden reggel vissza kellett rejteni a résekbe, hogy elegendő energia maradjon a mindennapok múlandó rögeszméire. Azután a következő éjszaka újra előkúsztak a résekből az álmok; ahogy telt az idő mindig egy atomnyival kevesebbek lettek, egy árnyalattal fakultak, de léteztek, előszivárogtak, a bőr szövetein keresztül újra és újra bejutottak a lélek folyosóira, hogy ott kísértsenek egész éjszaka. 

A lélek folyosóinak egy része tiszta volt és világos, jól áttekinthető és biztonságos, ebből adódóan a legtöbbször használt utak a minimális szintre lefojtott érzések és a kifakult álmok számára. Az itt kiszámított távolságok, hatások a nő életét nem mozdították ki jelentősen a megszokott mederből, a pontosan vezérelt interakciók kiváltották az előre tervezett hatásokat, de aztán elérkezett az idő, amikor a hétköznapi élet csapdájában vergődő lélekben egyre többször kerültek látómezőbe félreeső, sötét folyosók, titkos csapóajtók, rejtett ösvények.

Pókfonálon

A pókhálóval átszőtt, elfeledett útvesztő mélyén, a feledésre ítélt emlékek között,  rögtön a megszakadt barátságok mellett ott lapult az elárult, soha be nem teljesült szerelem. Csendesen, alázatosan rejtőzött a régi lomok között, épp csak az vette észre, aki figyelmesen szemlélődött. Innen indult a vékony fonal és hosszan kígyózott a folyosókon, ameddig a szem követni tudta. Eredése kitéphetetlenül erős volt, gyökerei a borostyán szívósságával tapadtak, így gyökeres kiirtásuk életveszélyes sebesülésekkel járt volna. A szál erős volt és rugalmas, apró, finom, egybefonódó láncolatát ki nem mondott vallomások, be nem váltott ígéretek, összevillanó tekintetek tükréből kiolvasott félmondatok alkották.

Ahogy az álmok fénye rávetült, megcsillant a megszámlálhatatlan könnycsepp, ami vélhetően megakadályozta, hogy ez a kötelék elporladjon. Néhány helyen a kötél elvékonyodott az erős rángatástól, a két végpont között zajló csaták felhorzsolták a szövetet, néhol a harag, a sértettség termelte sav roncsolta a rostokat.

A vitákat követő hosszú hallgatások növelték a kötélhosszt, elnyújtott  távolság feszült a női és a férfi lélek között. Mindig érzékelték a másikat a köztük feszülő, szinte láthatatlan szálon keresztül, bármilyen nagy távolság választotta is őket el egymástól, egészen apró rezdülésekkel továbbították egymás felé  a hangosan ki nem mondhatót, az önmaguk számára sem mindig egyértelműen létező együtt koordinátáit

Aztán, ahogy az életben oly sok fontosnak hitt dolog, ez is feledésbe merült, elkopott, benőtte a gyom. Dobozba hajigálták, címkét ragasztottak rá és betolták a többi lom közé, így került a sötét, pókhálós mellékfolyosóra a megszakadt barátságok mellé. 

A hajnal aranyló fényei beragyogtak a hálószoba kopott bútorai közé. A nő hirtelen felült az ágyban, torkából rémült sikoly tört fel, teste fénylő verítékben fürdött, ijedten kapkodott levegő után miközben kezét szorosan mellkasára szorította. 

Ötszáz kilométerrel távolabb nyugati irányban egy túlzsúfolt nagyváros kórházának intenzív részlegén egy férfi feküdt az ágyon. Az EKG monitoron végtelenbe futott az egyenes vonal…

 

    Kép forrása: Pixabay                                                             

                                                                           

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: