Szilágyi Domokos: Őszi séta

Szilágyi Domokos: Őszi séta

A nap verse rovatunk mai darabja Szilágyi Domokos Őszi séta című műve. Sok évvel ezelőtt a Házsongrádi temetőben sétáltam kissé megilletődötten olvasgattam a sírkövekre vésett neveket: Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Kriza János, Reményik Sándor. Aztán egy egyszerű gránitkövön három név: egy házaspár és egy gyerek neve, nem éltek sokat. Vajon milyen fájdalmas tragédia zárult ebbe a hideg kődarabba, gondoltam. Ám a kő hideg, nincsen rajta repedés, amin átfolynának a könnyek…

Azóta sok év telt el és ismerem már a gránitba zárt tragikus sorsok történetét: ott fekszik egy költő, Szilágyi Domokos, akinek elgyötört lelkét összetörte az élet; ott fekszik a fiú, Szilágyi Attila(Kobak), akinek testét a feldühödött föld szétcsúszó darabjai temették maguk alá; végül ott fekszik Hervay Gizella, az anya és feleség, akinek testét mérhetetlen gyásza küldi szerettei után.

 

Szilágyi Domokos: Őszi séta
Szilágyi Domokos: Őszi séta /Kép forrása: Wikipedia/

Szilágyi Domokos az erdélyi líra Forrás-nemzedékének meghatározó költője. József Attila gondolatiságának folytatója, életművében az emberi lét nagy kérdéseire keresi a választ, a feltett kérdésekre azonban soha nem ad egyértelmű feleletet, sokkal inkább a keresés küzdelme élteti. Ez adja lírájának magasfeszültségét.

Szilágyi Domokos: Őszi séta

Zsongva-nevetve remegtek a fákon a drága gyümölcsök.
Mint ódon páncélingen mikor átüt a sejlőn
meg-megcsillámló szövedéke a finom aranynak:
borzongó lombok közül úgy kacarásztak elő a
napsugarak. – Mikor elbúcsúztam egy évre tetőled,
roskadtan vajúdó s már szőkés hajkoronájú
régi gyümölcsös: künn a mezőn készült puha ágy a
megszületendő, ring-izmú élet-erőnek.
S ez az igézet gyújtja szememben a fényt, amikor most
járom a megvacogó-fogú, dért váró-fejű várost.
Nyári napok heve, érett élet-illatú fények
elszálló emléke bizserg tüzelő ereimben;
minden elmúlt, s minden eztán elsuhanó nyár
csorgó méze ízét-aromáját ízleli nyelvem.

Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a
sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,
rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:
ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-
sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe
súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor
el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom
is kipirul tőlük. – S ha a Fellegvárra fölérek:
sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,
mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.
Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,
mely a nyári remények dús kiteljesedését
hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal
elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel
késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben
nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel
ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:
van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:
jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította
országában átveszi-é az uralmat, avagy még
hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:
béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal…

 …Vége a sétának, búcsúzom hát, s hallom, amint te
is búcsúzol: hosszú, hömpölygő verssorokat súgsz.
– Engem várnak a tantermek, könyvtárak aranyló
könyvekkel, mikben, mint hogyha megárad a széles
Duna: olyan méltósággal hullámzik, ezernyi
színben csillámlik anyanyelvem; avagy csobogósan
szökdel, mint ha a Ciblesről nevetőn lekanyargó
kis patakok gyors habja után futamodva, megállni
nem is akarna, amíg meg nem pillantja a tengert…– Nos, a viszontlátásra, öreg. S ha te is búcsúzol majd:
küldd minél hamarabb szép unokád: a Tavaszt!

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: