Tóth Árpád: Körúti hajnal

Tóth Árpád: Körúti hajnal

A nap verse Tóth Árpád Körúti hajnal című költeménye az impresszionista stílus gyönyörű darabja a magyar költészetben. Csupa kép, szín és hang a vers. A mindent beborító hajnal színeváltozása, fényviszonyai sajátos kontrasztokat, hangulatokat ébresztenek bennünk.

 

Derengő, színtelen szürkeség

 

Ez a vers a nagyvárosi táj ébredésének három mozzanatát rajzolja meg: a még derengő, színtelen szürkeséget (1. vsz.), a felkelő nap első fényének varázsos bűvöletét (2–4. vsz.), majd a nappali élet józan valóságát (5. vsz.).

Az első versszak a napkelte előtti pillanatokban rögzíti a pesti utcát dermedt, sötét, riasztó képekkel. A megszemélyesített hajnal „vak”, „szennyes” és „szürke”, s ebben a nyomasztó környezetben az álmos vicék (segédházmesterek) sem tűnnek hétköznapi embereknek, olyanok, mint a mesék rosszindulatú, gonoszkodó szellemei.

 

Első sugarak

 

Váratlanul, hirtelen változik meg az utca képe s vele a költő érzelmi világa is: a nap első sugarai színpompával ragyogják be a „vad kővidéket”. A Végtelen Fény néhány perces csodája ünnepi hangulattal tölti meg a lelket, amely most a hétköznapok egyhangúsága fölé emelkedik. Az érzelmileg telített strófákban a tárgyak átlényegülnek, zengenek a fénytől. 

Földi hang sem zavarja meg ezt az áhítatot: boldog önkívületben „bűvölten állt az utca”. Ez a mámoros boldogság hat vissza a költőre, aki érzékeli a csodát: látja és hallja a színek és hangok összeolvadó zenéjét. (Víg pacsirtaként zengenek a színek, s „lila dalra” kel a kirakatban egy nyakkendő.)

 

A fény bűvölete

 

Ez a varázs csak néhány pillanatig tart. „Felmerengenek” a harangok, s az ünnepi csendet kellemetlen hangok törik meg: búg a bús gyársziréna, s a villamos jajdulva csikorog a kopott síneken. Nappal lett, a „józan robot” kioltotta a Végtelen Fény mámoros csodáját. A hanghatások itt a nagyvárosi munkakezdés megszokott indulását festik le – illúziótlanul. Az utolsó sor „arany csókja” még egyszer felvillantja a hajnali fény bűvöletét, hogy ezzel is a városi szegények iránti mély együttérzését fejezze ki.

A szinesztézia sajátos metafora. Benne a különböző érzékterületek (látás, hallás, ízlelés, tapintás, szaglás) keverednek egy szóképben. Ilyen ebben a költeményben: „a színek víg pacsirtái zengtek”; „lila dal”.

 

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még

Üveges szemmel aludtak a boltok,

S lomhán söpörtek a vad kővidék

Felvert porában az álmos vicék,

Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány

Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován

Rezdült meg csüggeteg és halovány

Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,

Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott

Sínjén villamos jajdult ki a térre:

Nappal lett, indult a józan robot,

S már nem látták, a Nap még mint dobott

Arany csókot egy munkáslány kezére…

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: