Vonat

vonat

A lakótelep füstös, ködös levegőjébe minden nap belereszket a vonat hangja. Csupa morcos ember, fáradt arcukat még nem frissítette fel a hajnali kávé, sem a hajnali, mínusz 4 körül hideg. Ezen a vidéken soha nem múlik a köd, jellegzetes, észak-keleti táj. Mástól is jellegzetes. Ahogy az emberek közönyös nyugalommal várják, hogy felszállhassanak a vonat mocskos kabinjaiba, mely a remélt boldogulás felé viszi őket. 

A szomszéd kabinból álmos, rekedt hang tör át. Az ajtó nem nyílik, csak erős rántással nyitható, ha az ember szinte kitépi. Belép egy férfi. Csoszog, mintha azon gondolkozna, hogy hová üljön. Aztán leül, de harcias éberséggel tekint ki az ablakon, és elégedett hangon mocskolódva nyugtázza a saját igazát. Mellettem idős úr a telefonját nyomkodja, mintha rutinos fészbukozó lenne, ahogy odapillantok, látom, hogy a híreket olvassa. Lassan görget lefelé, olvas. Közben kizárja magát a kabinban zajló élet nyomorúságából. Balra fiatal fiú, harsogva telefonál, „szidták, verték a gyereket, de maguk is úgy tartották, hogy a verekedés jogos”, kiabálja.

vonat
vonat

Elfordulok

Újabban nem kapok levegőt. Hiába küzdök, hiába akarom, megakad. Megakad valamiben, amit nem tudok letolni. Tolom, húzom, és mégsem. Lehet, hogy szembe kéne néznem vele? Felöklendezni, hogy elfogadjam végre? Hiszen minden nap próbálom letolni a torkomon, de ma annyi helyet sem ad, hogy egy kicsi résen kiszökjön belőlem, és újra levegőhöz jussak. Kiszökjön belőlem jó messzire, míg újra reggel nem lesz. Arra gondolok, meg tudom magam győzni, rendben van ez így, hogy aztán valahogy eltoljam magamtól, ameddig csak lehet. Nem teszek semmit csak eltolom, nehogy megérintsen.

Felállok

Tétován indulok az ajtó felé. Eszembe jut, hogy ha a bejutás nehézkes volt, a kijutás is hasonló lesz. Hatalmasat rántok az ötvenéves, nehéz fémajtón, de a rossz rugó visszahúz. Közben próbálom tartani magam, fújom ki a levegőt, a gombóc megint elindul lefelé, újra próbálom, érzem, hogy a szemem megtelik könnyel. Ekkor feláll a fiatal fiú. Olyan lehetek, mint akit megsajnáltak. Hatalmasat ránt a tolóajtón, kirohanok a füstös folyosóra. Két férfi beszélget, egyikük katonaféle, magas, sportos alak, az imbolygó lámpafényben látszanak fiatal vonásai, pedig a szakáll eltakarja az arcát. Viseltes egyenruhában van, oldalán katonai táska. Vele szemben egy alacsony, ő nem sportos, leginkább elhízott, amolyan este a tv előtt ülő típus, aki vasárnaponként magát meggyőzve csalja le a heti, betervezett négykilométer futást, inkább sorozatokat néz és cigizik. Most is cigizik, látszik az arcán. Nem lehet több negyvennél, mégis öreg, megkopott.

A vonat fékez

Minden erőmmel tartom magam. Nem fogok elesni. De a kezem csúszik a mocskos, régi, zöld fém berakáson. Hallom a vonatkürtöt. Nekiesek a magas férfinak, a lendület visz minket tovább. A jobb halántéka fölött mély forradás. Feltolja a szemöldökét, kérdőn rám néz, olyan az arca mintha riadtan lesne. Hátrálok. A mocskos, zöld fém berakásnak dőlök. A biztonságot nyújtó kabin ajtaja zárva. Ugyanez volt tegnap is. Hajnalban, amikor kimentem, beszívtam a lakótelep füstös, ködös levegőjét, csupa morcos ember vett körül. Fáradt arcukat még nem frissítette fel a hajnali kávé. Ma sem. Én pedig ezek közt a mogorva emberek közt keresem azt az egyet. Keresem, de nem találok senkit.

 

Sokszor még hallom, ahogy nevet a vicceimen

Ahogy beszél, komolyan, egy jelentéktelen mondatomról, mindent komolyan vesz, és ad időt, hogy elmagyarázzam. Akarom hallani, hogy sajnálod. Akarom hallani a nehéz lépteidet. Ahogy megérkezel mögém. Látni a mosolyod. De nem látom.

Ülök a kopott vonat folyosóján, és nem látok mást, csak az ötven éves zöld fém berakást, olyan közel van az arcomhoz. Hirtelen felegyenesedek. Látszik a leheletem. Feltápászkodom, felettem tilos dohányozni tábla, keresek valamit a zsebemben. Megáll a vonat, fogalmam sincs hol vagyok, indulok az ajtó felé. Leszállok, még mindig a zsebemben a kezem, megtalálom, amit keresek, rágyújtok. Felszáradtak a könnyeim, kicsit homályosan látok, nehéz lélegzettel kifújom a füstöt, csöndesen beszélek magam elé. Tudni akarom az igazat.

 

 

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: