Weöres, a százéves gyermek

Weöres, a százéves gyermek

                     

Már több, mint harminc éve nincsen közöttünk, pedig a világnak még soha ennyire nagy szüksége nem volt arra, hogy olyan versek szülessenek, mint a Bóbita vagy a Galagonya. Soha nagyobb szükség nem volt még arra, hogy annyira tudjunk hinni a költészetben, ahogy ő tette, Weöres, a százéves gyermek. 

Emlékkép

Egészen apró gyermekkorom óta bennem él a költészete. Én is, ahogy a többi kislány megbűvölten skandáltam a nyári réten,a patakparton, hogy:                                                                                                                       ,,Bóbita, bóbita táncol, körben az angyalok ülnek

                    Béka hadak fuvoláznak, sáska hadak hegedülnek”.

Egyre gyorsabban forogtam a saját tengelyem körül, körbe és körbe, a százszorszépekből font koszorú repdesett a hajamban, talpam alatt rezgett a nyári fű és csak körbe és körbe:

,,Bóbita, bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra,

  Ráül, ígér neki csókot, röpteti és kikacagja.”

 

Varázsigék

A napsugarak utolsó cseppje beszívódik a bőr rétegein, vadul pörögve fut a táj és meggyőződésem, hogy varázsigéket ismételgetek lassan szilárd hitté kristályosodik. 

S a kis hitkristályok már sejteim mélyén világítanak, nem félek a sötétben, nem bénít a hideg, csak forgok, csak forgok, hajamban a százszorszépek színes levelekké válnak. A diópáccal rajzolt alkony sűrű párájába bomlanak az avarszínű szavak:

,, Őszi éjjel

   izzik a galagonya

   izzik a galagonya

  ruhája.

  Zúg a tüske,

  szél szalad ide-oda,

  reszket a galagonya

  magába.”

 

A Hold ezüstje

Aztán végül a Hold leomló ezüstjében a varázslat körbefut, a szavak önmagukba szállnak vissza és én is hazatalálok a saját gyermeki valómba:

,, Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:

   lánnyá válik,

   sírni kezd.

   Őszi éjjel

   izzik a galagonya

   izzik a galagonya

   ruhája.”

 

Rögzült kép

Amikor visszaidézem ezt az emléket, a rögzült kép hullámzani kezd, változik és az erdő szélén álló magányos tölgy mögül apró alak lép elő, Weöres Sándor . A költő, akinek apró testében manó tanyázott, talán ő futtatta a csalfa rigmusokat a szív és az ész között. A költő, akinek a magyar nyelv ritmusa úgy lüktetett az ereiben, mint a sámándobok hártyájáról induló rezgés.

Barátok, család

Weöres Sándor a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja. Hét évszázad magyar költészetének összegzője. Próteuszi költőnek is nevezik, aki minden hangnemben és versformában képes volt magas színvonalon alkotni. A költő, akiről a barátai nem igazán tudták eldönteni, hogy egy kisgyermek vagy egy százéves öregember. ,, Sanyikának könnyű, ő nem ember ”-mondja róla Nemes Nagy Ágnes, ám azt, hogy ez igazán mit jelentett, csak a feleség, Károlyi Amy tudta igazán. Mivel Weöres a költészeten kívül semmit nem vett igazán komolyan Amyre maradtak az evilági dolgok, a mindennapi szükségletek biztosítása.

Priapos

Gyermekük nem lehetett, de a feleség elfogadta, hogy Sanyikával nemcsak férjet kapott, akinek minden reggel ő fésülte a haját készítette ki a ruháját, aki nem a valóságos világban élt, hanem csakis az önmaga által teremtődőben lebegett. Életük végéig kitartottak egymás mellett, örök szimbiózisban létezve alkottak. 1950-ben a költő különös ajándékkal lepte meg feleségét, egy kockás füzettel, amit pajzánul erotikus versekkel írt tele, s bár a Priapos címet viselő gyűjtemény tulajdonképpen egy embernek íródott, Károlyi Amy halála előtt hozzájárult megjelenéséhez.

 

Búcsú

A retinámra rögzült kép hullámzani kezd, a manószerű alak a magányos tölgy előtt búcsút int és visszalép a fa mögé, de ezentúl már tudom, hogy ott van, s a kis hitkristályok a sejtjeim mélyén így őrzik meg bennem az első találkozást Weöressel, a százéves gyermekkel és a költészettel.

 

Kép forrása: Pixabay                                                                                                 

 

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: