Weöres Sándor: Kánikula

Weöres Sándor: Kánikula

Weöres Sándor Kánikula című művét választottuk ma a Nap versének. Költői hagyatéka a mai napig fontos és alapvető igazodási pontot jelent a magyar irodalom világában. Fontos jellemzője írásainak az őszinte naivitás és játékosság, a pajkos huncutság. Ám démonokat idézni éppúgy tudott, mint tiszta gyermekhangon énekelni. 

Próza című kötetében nem hiába ír Ottlik Géza így róla:

,,Weöres aggályok nélküli, ragyogó biztonságú költő, a minden terhet magára vállaló Vas Istvánnal szemben mintája a terheket nem ismerő művésznek, a nem-humánus alkotóerőnek. Szinte határeset, sokszor azt érezzük, szerencsés véletlen pusztán, hogy egyik-másik verse létrejött. Ha sorainak hitelessége meginogna, egy öregedő kacér csodagyereket lelnénk talán mögöttük, aki mindent meg tud játszani, s ezzel teljesen tisztában is van. De nem mondhatom, hogy ez megtörténik nála. Jellemző Weöresre erotikus dallamossága, ezeket a hangokat az emberiség már az őskorában is ismerhette-egyébként százféle hangja van, és dallammá tud nyűgözni, amit csak akar, a maga hatalmas, pogány költői birodalmában.”

Weöres lírájában sok hatás, érzet, vetület keveredik, mindemellett hat rá többek között Babits, Kosztolányi és még Ady költészete is. Átmenetek sokféleségét adó versgyűjteményéből a Kánikula sem azok közé a művek közé tartozik, amelyek egyértelműen elhelyezhetők valamelyik csoportba. Gyermekvers? Hangulatvers? Bármelyikbe nyugodt szívvel besorolhatjuk.

Weöres Sándor: Kánikula

Szikrázó az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül láng-űrben a
tarka vidék.
Olvadtan a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó kékségen
sötét pihe-szál:
óriás magányban
egy pacsirta száll.

 

Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: